Bocca Bank

A randevú ideje vészesen közeledett. Se pénze, se kedve nem volt az egész cécóhoz. Beülni egy kávézóba, szereted-e a tulipánt, mi a kedvenc filmed, hogy iszod a Bloody Mary-t, bla-bla-bla. Egyáltalán nem érdekelte a dolog, erőszakos nagybátyja unszolására egyezett bele a találkába. Költőpénzt is adhatott volna az a szentfazék, gondolta magában az első eszébe jutó bántónak szánt szóval illetve jóakaratú rokonát. Most kereshet egy bankautomatát is. A főutcán nem talált egyet sem. Deux es machina - reménykedett, de becsületes ember lévén betért a mellékutcába ahol szinte belebotlott egy özönvíz előttinek kinéző szerkezetbe. Egy képeslap jutott eszébe amit Rómából küldött nagybátyja, mielőtt letartóztatták közszeméremsértésért a Szent Péter téren. Az a micsoda a falon aminek a szájába az emberek bedugják a kezüket, mi is a neve? - töprengett. De nem volt idő okoskodásra, előhúzta tárcájából kártyáját és bedugta a résbe. Ekkor eszmélt rá, hogy a gépen csak egy nyílás volt. Végigmustrálta az egészet de nem volt rajta semmi egyéb, amit egy bankautomatától jogosan elvárhat valaki: se képernyő, se gombok. Most mi lesz? A masina töprengett egy ideig majd kiköpött egy papírcetlit a kártyáért cserébe: Hazudsz!

Tanka

paternosterem
nem verheti bilincsbe
kéjvágyó kezem

a kriptában ártatlan
tulipán - bűnöm őre

A tuonelai hattyú dala

Az örökkévalóságnak tűnő éjszakában a mennyek alatti világ földi mivoltát vesztve alvilági ködbe burkolózott; az élettelenség még a szokásosnál is jobban rányomta bélyegét a sanyarú létezésre. Ezen átok alól feloldozást egyedül csak a Reggel hozhatott, amit rendületlenül meg is tett időről időre, újra meg újra, a száznyolcvanadik nap fordulójára virradva. Most viszont, mintha az istenek gonosz tréfát űztek volna, látszott cserbenhagyni a benne reménykedőket.

Bár a sarkköri éjszakát jól ismerték, senki nem gondolta volna, mire lehet képes. Amikor a hatodik hónap után az éjjel nem vált nappallá, a sötéten derengő láthatárt nem perzselte fel lángjaival a megváltó pirkadat, érezhető volt, hogy valami nincsen rendjén. "A remény hal meg utóljára!" mondták, napról napra várva a cáfolatot arra az egyre súlyosbodó felismerésre, miszerint a Tuonela folyói egyszer ténylegesen is elöntik Pohjolát, örök álmot és sötétséget hozva...
Az éjszaka egyre csak nőtt, a feloldozást hozó vég helyett mindinkább mélyebbé és mocsarasabbá vált. A nyolcadik hónapra a sötétség elérte Helsinkit, ezáltal elnyelve Suomi teljes területét.

Rettegtem az alvástól, félvén az éjszakát, a tuonelai hattyú dalát... Az örök álmok elől mámorba, majd kínokba menekülvén tartottam éberen magam hónapokon át. Megfigyeltem, hogy táplálék nélkül a test nem fárad el, ha folytonos koffeinátum dózisokat kap. A gyomromban jelentkező üresség égető fájdalmát alkohollal leöblítve igyekeztem tompítani. A lélek gyötrelmeit, az aluvás utáni, szűnni nem akaró vágyat viszont bárhogy is próbáltam, kiirtani nem voltam képes. Maradt hát a folytonos küzdelem és az erőszak porhüvelyem, szánalmas elmém gyarlósága ellen. Szemhéjamat felvarrtam, magamon ejtett sebeimre sót szórtam, cserepes ajkaimra ecetet öntöttem - csak így menekülhettem meg az alvás mérgező csábításától. Így tengettem napjaimat, mozdulatlanul, sikátorokban kúszva, reményvesztetten kutatva a ragyogó reggel után.

Gondolataim mániává torzultak, borult szellemem okkult tanok felé sodort. Belsőbb körökön át bebocsájtást nyertem az Uspenski katedrális könyvtárának titkos tanaival foglalkozó termeibe is. Éjt nappallá téve kutattam (mily értelmetlen és hiábavaló is ez a megnevezés olyankor, amikor az idő és a napszakok megszűntek létezni!) míg végre rátaláltam egy kódexre, melynek fedelén ez állt: "Az utolsó napok lovagjainak tana". Izgatottan téptem fel az évszázados pecsétet, vadul lapozni kezdve, az azonnali megváltás reményében.

Megrökönyödve bámultam a lapokat. A pislákoló gyertyafényben próbáltam fénytől elszokott szemeimmel kisilabizálni a gót betűk mögötti jelentést... szinte kavargott a fejem a hirtelen rám zúduló titkokat olvasván, mikor hirtelen megakadt a szemem a könyv furcsa kötésén és dupla gerincén. Tébolyultan szaggattam ketté az irományt, hogy hozzáférjek a rekesz tartalmához. A gerinc hajlatából egy fiola esett ki, rajta a felirat, "Az istentelen idők utolsó mentsége". Hagymázas gondolataimtól lüktető fejembe szállt siker örömétől fűtve számhoz emeltem és felhajtottam annak tartalmát. Pillanatokig csak álltam egy helyben és vártam, hogy jöjjön a várva várt megváltás. Ehelyett testem egyre inkább nehezedni kezdett, végtagjaimat elhagyta minden életerő. A bódító szédelgésben leküzdhetetlen álomkór uralkodott el rajtam, amikor mint kés hasított belém a felismerés - altató volt az ampullában!

Mint eszeveszett, próbáltam küzdeni a szérum ellen, ahogy az lassan felszívódott csonttá száradt ereimben... Faltól falnak csapódva próbáltam kiszabadulni az utcára, vizet, segítséget keresni, miközben a valóság egyre halványodott üveggolyó-szemeim előtt. Kapálódzásom ellenére tehetetlenül merültem alá a feneketlen mélységbe.

A vak sötétségen keresztül egyszer csak a vakító nap sugarai, mint fény az alagút végén, kezdtek átszivárogni a végtelenen...

Tegyék meg tétjeiket!

Egy ragyogó reggelen az Úriember behorpadva találta magasított cilinderét. A mindig példás önuralmat tanúsító férfiú hisztérikaként toporzékolt, még a jól bevált Zsabó-terápia sem bizonyult hatásosnak. Fogta magát és se szó-se beszéd elviharzott. Egy csendes kis öbölben megállt, hogy csak úgy kutyafuttában újracsomózza nyakkendőjét amikor a sekély vízben megpillantotta a roncsot. Bízott benne, hogy a vakvéletlen sietett segítségére a tragédia idején.

Cipőjét, gondosan élére hajtogatott pantallóját és amit még nélkülözni tudott egy hullámveréstől biztosnak látszó helyen hagyta. Hazárdírozott, de nem volt mit tenni. Macskaügyességgel leereszkedett a vízhez és mérnöki precizitással átkutatta az uszadékfa közé vegyült limlomot. Sokminden került kezei ügyébe - többek között megpörkölődőtt rulettkerék -, egyszercsak hosszúkás fémdobozra lelt az oldalára tapadt, foltokban leázott papírfecnivel: "...hel...szi..nki...vár....gás...". A rejtélyes ákombákom láttán félig felhúzta jobb szemöldökét, de nem hagyta sokáig elterelni figyelmét: külszíni sérülés után kutatott. Egyetlen hajszálvékony repedés, annyit nem talált. "Lék miatt már nem kell aggódni." nyugtázta magában. Izgatottságában fel sem tűnt az Úriembernek, hogy megállapítása akár a pórul járt hajó sírfelirata is lehetett volna. Óvatosan megrázta a könnyű hengert majd heves szívdobogással nyugtázta, hogy nem üres kacattal van dolga. "Miért is ne lehetne cilinder?" latolgatta meglódult pulzussal esélyeit.

Fogta a dobozt és lassan felmászott vele a számításainak megfelelően szárazon maradt sziklára. A cipő- és egyéb gombok nehezen engedelmeskedtek remegő ujjainak mikor felöltözött. Máskor önmagában attól jobban érezte magát ha ruháiba bújt, de amikor oly sok forgott kockán a kényes művelet kevésnek bizonyult. "Mint egy zöldfülü kártyás egy új kör előtt!" korholta türkizkeretes zsebtükrében képmását. Szapora légzését egy Messzi Földön tanult módszerrel lelassította, finoman verejtékező homlokát felszisszenve damaszt díszzsebkendőjével itatta fel. "Bátraké a szerencse!" jelentette ki sziklaszilárdan és lecsavarta a tetőt.

Jelek a falon

Azon a jéghideg estén Hannele otthagyta a lakást, amit már jó ideje nem hívott otthonának és az északi szélnek nekifeszülve menekült szinte a szauna felé, ami Helsinki külterületén a jakisi tóparton állt. A szauna a Jakomäki kerületéé, de valami okból biztos volt benne, hogy azon az estén senki sem fogja használni. Hoki meccs volt a TV-ben, finn-svéd meccs, és az egész ország azt nézte, vodkát vagy sört nyakalva. A népmesék juttatták eszébe ezt a szaunát, amiket úgy tíz  éve, még gyerekkorában olvasott mindig, miközben apja részegen pofozta az anyját és az meg sikítozott rettenetesen, de azok a mesék körbefonták szegény kis Hannelét, a dobos táltosaikkal, a szerencsétlen leányanyákkal, akik szaunákba menekültek, hogy megszüljék zabigyereküket, a varázslóikkal, mindenfajta mitikus állatokkal és azokkal az ezeregyéjszakai csodákkal, amik olyannyira különböztek a finn népmeséktől, azzal a bagdadi kalifával, aki mindig másnak adta ki magát, hogy megtalálja végre egyik feleségét, aki elfutott a palotából és egy furcsa Pilvax névre hallgató bazári kávéházban kötött ki a Láthatatlannal, no meg azok az emészthetetlen jelekkel a falon, valahol Bergenben egy tetőtérbeépítésű lakásban, ahol egy fiatal egyetemista lakott macskájával, aki egy ponchót vetett át a vállán és sombreroján furán lötyögtek a kis csomók,  miközben dobálta befelé a tequilás kupicákat. Gyermekkorában mindig át tudott szivárogni a mesék országába, ahogy még anyja hívta, mielőtt az apja el nem törte volna az állkapcsát, úgy hogy már beszélni sem tudott. De most a szivárgás nem Helsinki és a mesék között volt, hanem egy jóval prózaibb, mondhatni alantasabb síkon történt meg, még a hoki meccs első harmadában, amikor Alfredsson megszerezte a vezetést a svédeknek. Ahogy a piros góljelző lámpa meggyulladt, apja hozzávágta a vodkásüveget a TV-hez, a képcső millió darabra hullott, anyja ijedtében kimenekült a konyhába, Hannele magzatburka megrepedt és magzatvize teljesen elárasztotta a fotelt, ahol ült.  A terhességének 21.-dik hetében járt. Nem elég, hogy a svédek vezetnek, még ez is! Tehát egy csuromvizes pokrócba bugyolálva tört előre a szerencsétlen leány, hogy a kerület szaunájában anyává lehessen. Miért pont őneki kellett ennek a melodrámának a főszereplőjévé válnia? Miért kellett elmennie a templomba, hogy vezeklésért esdekeljen apja bűnéért? Miért kellett a plébánosnak is akkor részegnek lennie, részegnek és annyira kéjvágyónak, hogy még a gyónás is csak felkorbácsolja szenvedélyét? Most hogyan tudja meg, hogy melyikük az apja születendő titkolt gyermekének? De már nem volt sok ideje ezen töprengenie, mert odaért a tóparti szaunához és befűtött, hogy a forró, de steril, nemiségtől mentes helyiségben világra hozhassa elsőszülöttjét. Addigra a fájdalmak már nagyon sűrűn követték egymást és Hannele ártatlan arcán az izzadságcseppek könnyekkel elegyedtek. Az idő lassan haladt előre és tehetetlen kínjában nyirkos pokrócát rágta csak, hogy kiáltásaival ne keltsen figyelmet - de ki figyelt volna a magányos kislányra, amikor a svédek még mindig vezettek a második harmad végén is. Annak a jéghideg éjszakának a végén, a legsötétebb órában, ott az izzasztó szauna forró szívében, Hannele végre megszülte kislányát. Valami furcsa késztetéstől vezérelve egy török név jutott eszébe, amikor először rápillantott. Azon az apró ráncos arcocskán, azokban az apró bogárszemekben, abban a sírásra széttárt szájban, Hannele nem látott mást, csak az élet sivár imitációját, egy baljós tükröt, amit saját apja és a plébánia papja tartott eléje. Elhatározta, hogy lánya neve Nazire lesz. S valóban, arra a harminc percre, amíg megmosdatta, nyirkos pokrócába betakarta és először megszoptatta, a kislánya neve Nazire volt és így is maradt meg Hannele emlékezetében azután is, hogy a szaunát kitakarította és a porontyát beledobta a jéghideg jakisi tóba. Ebben a meggyötört Helsinkiben nincs semmi szükség ilyen reménytelen imitációkra.

Hajnalban már nem egyedül ment haza. Oldalán ott járt a dülledt szemű úr, Tlaloc, és nedves ujjaival simogatta megnyugtatóan Hannele hosszú szőke haját. Az újságos standnál már a nap is előbukkant a panelházak mögül, gyengéd, reménythozó kékes rózsaszín árnyalataival megfestve a szalagcímeket. Micsoda egy ragyogó reggel! Salo és Ylonen góljaival Finnország - Svédország 2:1! Ylonen!?

Vesekövet Karácsonyra

Mogura álla majd' leesett, két kezével próbálta visszaakasztani azt kínai, utángyártott illesztékekeibe, miközben elképedve meredt a neuroüzenet áttetsző ablakára. "Méghogy vesekő! Mégis, mit képzel magáról ez a némber?" Az üzenet lassan szertefoszlott és Mogura szemei előtt felsejlett a valóság nyirkos, csontig hatoló borzongása. Mintha csak most ocsúdott volna, úgy rázta meg magát és nézett szét maga körül. "Nem lett volna szabad hozzáférést adni neki saját szürkeállományomhoz" morfondírozott magában. Már az első este után megmutatta foga fehérjét, és apránként követelődzve kiharcolta magának a teljes uralmat. Hiába szórakoztatóipari modul, mégiscsak nőből faragták!

"Mégis, honnan a fenéből szerezzek neki vesekövet?" Ez alatt a hellyel-közel együtt, vagy legalábbis egymást kölcsönösen kihasználva, egymással közös szimbiózisban eltöltött néhány év alatt mindig sikerült állnia a sarat, eleget tennie barátnője egyre szélsőségesebb követeléseinek. Elsősorban ez a mondvacsinált Karácsonyi őrület volt a legjobb ürügy, az az alkalom, amikor Mogura sosem visszakozhatott, sosem bújhatott ki a szorítás alól. "Csak egyszeeer egy éééévben, malaaaaac, tedd meg ezt nekem!" visította a szemei előtt megjelenő video-üzenet. Gyűlölte, amikor malacnak nevezték, mivel már így is magán hordta a Vakond nevet, görnyedt, kövér teste, fekete infra szemimplantátumai és a testét fedő rövid, bársonyos szőrtakaró miatt. Barátnője hangszínéhez alkalmazkodni képtelen hangreceptorai pedig a magasabb tartományokba fordulva recsegve-sípolva torzították a bejövő jelet. Így vált egy-egy hosszú nap végén a kikapcsolódásnak vélt, együtt töltött idő az érzékelést tompító és implantátum-nyugtató olcsó, generikus kínai drogok közel túladagolásává. Valahogy mégis sikerült túlélni mindet...

A kétezer-harmincadik év környékén jelentek meg a fogyasztói piacon a tömegek számára is elérhető, szteroidokkal dúsított génprogramok, amik hatására a fogyasztó megélhetett lényegében bármilyen testi vagy lelki állapotot. Eleinte hihetetlen sikere volt ezeknek a gyorsprogramoknak, amik felelőtlen szórakozást kínáltak akár csupán egy estére, akár egy hétvégére is. Ily módon kerültek piacra előbb a huszadik század, majd később a középkor "népszerű" betegségei is, így vált újra hétköznapivá a bubópestis, a szárazlepra, vagy akár a tífusz. Az időtöltés ezen szélsőséges válfaja minden káros mellékhatástól mentesnek hirdette önmagát, feltéve persze, ha az a tiszta forrásból származott, és a GenTech, Inc. neve garancia volt minderre. Mindidáig sikerült barátnőjét lebeszélni erről a luxusról, hiszen csak a kiváltságosak engedhették meg maguknak, hogy elvarázsolják magukat Shin-Tokyo fertőjéből.

Mogura magába zuhanva barangolt Shinagawából északkelet felé tartva, agyában az elkerülhetetlen sors nyomasztóan sötét, lüktető fájdalmával. "Tudtam, hogy nem lehet örökké odázni ezt, tudtam, hogy előbb-utóbb már nem bírja majd tovább és neki is kell majd valami ilyen izé. Legjobb lett volna el se mennem Nishi-Azabuba azon az éjszakán... most mennyivel egyszerűbb volna az életem, egy ilyen púp nélkül!" Ahogyan a huszadik és a kora huszonegyedik század fogyasztói betegsége a kellékek, kiegészítők irányába terelte az embereket, úgy vágyott napjainkban a legutolsó ganguro is egy neuro-élményre. "Mintha nem volna elég a kiberjack-szklerózis, vagy más bakteriális, ne adj' isten, vírusos implantátum fertőzés, ezeknek csak a betegség kell!? Nem fér a fejembe..." A puszta gondolat is remegő undorral töltötte el, mivel maga is jól ismerte az olcsó, egymáshoz nem kalibrált, nem tesztelt testrészek, beültetett elemek által okozott, őrületig sanyargató kínokat. Automata érzéstelenítő chipet is kapott, de ez nem volt képes a saját testén kívüli fantomfájdalmak leküzdésére.

Néha viszont úgy vélte, ez az az ár, amit fizetnie kell. A kiba-i szeméttelep közelében akadt rá arra a használt szervboltra, ahol infraszemeit vette, bagóért. Mivel az örök éjszakában dolgozott, újonnan szerzett üveggolyói nagyban megkönnyítették munkáját a csatornákban. A gyakran jelentkező fájdalom pedig ízzó vasgolyóként égette belülről koponyáját... Őrjöngő kínok közt csakis ilyenkor volt képes előző viselőjének sejtjeibe ivódott emlékeit újra és újra átélni, szemein át látni a régi világot. Ilyenkor láthatta az öblöt, ahogy annak koszoskék vize elterült Yokohama és Chiba közt, látta a hajókat, az uszályokat ahogy azok méltóságteljesen úsznak át a Rainbow Bridge szertefoszlott ezüstfényei alatt... Az élmény valós volt, és ahogy tekintetét az égre emelte, látta a sirályokat, ebben a néma világban, miközben füleit elnémította az ordító agónia. Mégis, ilyenkor volt csak igazán boldog és szabad, bársonyos arcszőrzetét forró örömkönnyek szántották végig.

Ahogy a drogok lassanként lemosták fájdalmát, úgy aludtak ki a fények is a hídon, úgy vált az azúrkék ég áthatolhatatlan szürke fellegvárrá és vette át az egykori Tokyo-öböl helyét az eredetileg Tange Kenzo által megálmodott, lebegő üvegszálas betonsziget. Most, a Shiba park dombjáról még éppen látni vélte ahogy a régi Torony vörös fényeivel az ég felé tör, majd összezuhantak a lámpák ahogy a delírium bizonytalan szédelgése kitöltötte az éjszakát. A néhai part irányába veszett tekintettel lüktettek fejében az ezer színben pompázó neonok szentjánosbogarai, majd ez a pulzálás is alábbhagyott a mozdulatlannak tűnő rengetegben. A távolban Hamamatsu-cho tornyai magasodtak a város fölé, elit lakónegyedei által alkotott második- és harmadik szint jelezte, hogy az élet nem csak a struktúrákban, de a társadalomban is megosztott. Lelki szemei előtt látta a hatalmas átriumok mögötti pazarló fogadásokat, fényűző koktélpartikat, ahogyan az emberek mulattak. Egyedül nekik adatott meg a valós élmény programja, egyedül ők tölthettek fel igazi génrutinokat. Ők voltak az elérhetetlenek, akik talán soha nem látták már, mi folyik a föld felszínének mocsokba és szürkeségbe burkolt hétköznapjaiban. Az igazi élmény, a valós életérzés, ez az ami számukra elérhető de senki más nem tapasztalhatja meg - és itt van Ő maga, egy nyomorult vakond, egy senki, akinek szemein keresztül feltárul a való világ, a csalfa függönyök által takart múlt hús-vér emlékei. Egy ilyen kincs birtokában mi egyébre vágyhat a földi halandó? "Bárcsak megoszthatnám ezt valakivel..."

A domboldalon lefele botladozva a távolból ütemes csilingelés ütötte meg a fülét. Előbb darabos fehérzajként jelentkezett, pillanatok múlva már velejébe markolt a parányi démonűző lélekharang. Mint bogarat a lámpa fénye, vonzotta Mogurát e dallam. A domb lábához érve sodorta a hideg szél a Zojoji templom romjaihoz, ahol a daimon kapu előtt egy takuhatsu kolduló szerzetesbe botlott. Fején gomba kalapjával, kolduló csészével rendületlenül állt a nehezedő ólmos esőben. "Vajon mire gyűthet, amikor a huszonhatos rendelet óta tiltott minden nyilvános vallási- vagy tüntető demonstráció?" Megkérdezvén, a szerzetes így felelt: "Áldás és békesség, ki szíveden viseled sorsunkat. Nagy tiszteletű Sawaki roshi megmentésén fáradozunk kilenc testvéremmel, kinek élete egy kritikus műtéttől függ. Mivel már négy éve illegalitásba kényszerültünk, hívein adományaiból élünk, de pénzünk nincs a beavatkozásra. Veséjében kell összezúzni a követ, ami már méretében vetekedik a Sensoji szentélyében féltve őrzött gyermek Sákjamuni szobor fejével..."

Mogura agyában lassan kezdett összeállni a kép, ahogy félig leesett állkapcsát igazgatta a helyére. "Én tu...tu... tudok egy donort, akit érdekelne ez a méretes kavics!" vágta rá izgatottan. Az igazi... a páratlan élmény! Program ilyenre nem képes!

Ahogy feltekintett, a fellegek alatt úszva a levegőben, sivítva repült át egy csapat sirály.

Fürdővízzel a gyereket...

Telt-múlt az idő a nevesincs szigeten. Egy szép napon a Firkász megpróbálta ékes anyanyelvére okítani a népet de csapnivaló tanárnak bizonyult. Ábécé helyett hosszú körmondatokat, költői kérdéseket - melyekre nyomban meg is válaszolt - zúdított a rövid idő múlva elszállingózó tanítványokra. Dohogva vonult a partra ahol díjakról, munkásságát éltető kritikákról próbált ábrándozni de gondolatai rendre visszatértek a Bírónál töltött számtalan estéi közül az egyikre.

"Ne kéresd már magad annyit!" nyafogott durcásan a Bíróné. A Firkász a játék kedvéért még óckodott egy kicsit de végül beadta a derekát. Kihúzta a komód legalsó fiókját - a házban amúgy is otthonosan mozgott - és elővette a kellékeket: egy bársonnyal bélelt parókát és a Bíró megboldogult nagymamájának fekete pár kalucsniját. Az asszony mindig megpukkadt a nevetéstől amikor a fejfedőt és lábbelit leszámítva pőre Firkász fel-alá masírozva handabandázott. Legtöbbször a ház galamblelkű, nagyothalló urát figurázta ki. Aznap a produkció a szokásosnál is jobban sikeredett. Elragadtatásában közönsége kegyesen kinyilatkoztatott: "Te vagy a kedvenc Bohócom." A vérig sértett Firkász csapot-papot otthagyva rontott ki a szobából és egyenesen az éjjeliedényével arra csoszogó Bírónak ütközött. A rézveretes kübliból egy vizespohárnyi a Firkász kalucsnis lábára loccsant. "Á-, hogy halad a nagyregénye?" érdeklődött a Bíró tudomást sem véve a balesetről. Majd gondoskodóan hozzátette: "Vigyázzon, meg ne hűljön nekem ebben a huzatos hodályban!" A Firkász felvette a méregdrága perzsaszőnyegről a jókora vesekövet és a Bíró reszkető szabad kezébe nyomta. "Ez minden bizonnyal az Öné." Nehéz volt az alkalomhoz illő búcsúszavakat találni, ezért helyettük a Firkász egy sunyi sugallatra felhelyezte hivatása jelképét jogos tulajdonosának fejére. A másik feszengve megköszönte: "Lekötelezett. Jó éjszakát!", azzal elvonult. A Firkász elsomfordált az egyik szolgálólány szobájába ahol - biztos, ami biztos - tartott egy rend váltásruhát. Megmosta kezeit, felöltözött azután pirkadatig gyomorkeserűt ivott a Lovásszal, akit Karácsonyra megajándékozott a kalucsnival.