Ahol a fák az égig érnek

A sötétség egyre inkább elharapódzott a toronyként az eget ostromló rengetegben.

Matuzsálemi fák voltak ezek, bár sokuk korukat meghazudtolva ránctalanul, szeplőtlen bőrszerű kéreggel dacolt az idővel. Különösen az a tizennyolc, ami a hegy tetejéről még a vak szürkeség leszakadta előtt derengeni látszott. Nem lehetett nem észrevenni őket a távolból, hiszen az egyébként sem törpe bükkös hegyláncon mint földből kiálló, gigászi szögek meredeztek a magasba. Mintha valakik, valami óriások bandája hagyta volna őket a földbe szúrva, mielőtt kámforrá váltak… - hasonló merész messziségekbe kalandoztam gondolatban. Szinte látni véltem a néhai gólemeket, történelem előtti időkben, őslényekkel borította erdőben tarolva megpihenni az ormon, mint buckára leülve, amikor hirtelen egy vakító villanás…

Megborzongtam.

A valóság azért mégis csak barátságosabb, gondoltam. Meleg biztonságérzet töltött el a falura, a kéményekből felszálló vékony füstcsíkokra gondolva, a novemberi alkonyban pislákoló ablakok szentjánosbogár-fényei között. Anyámnak megígértem, hogy csak a barlangig mászok fel, de épp amikor hazafelé indultam volna, eszembe jutott az a régi csapás, amiről a nagyokat hallottam egyszer titokban sugdolózni, még rögtön azután, hogy a bíró fia és a többiek hazatértek rejtélyes útjukról. Szüleim óva intettek tőle, hogy merjek csak akár szóba elegyedni velük, hiszen az egész falu róluk pletykált, miután két nap után újra előkerültek a hegyekből. Emlékszem még arra a napra, amikor a bíró, a tanár és néhány tekintélyesebb méltóság a falu főterén toborzott embereket, segítséget gyermekeik felkutatásában. Hogy is feledhetném, hisz Édesapám is velük tartott, hiába könyörgött neki Anyám, hiába sírta nedvesre a kötényét, hogy ne menjen, rosszat mondanak a templomban, Apám hajthatatlan maradt. Azt mondta, mi lenne, ha én vesznék el, vajon a bíró vagy a tanár úr (aki mellesleg Apám gyermekkori jóbarátja volt) ülhetne-e ölbe tett kézzel, várván hogy majd a Jóisten hazahoz… Apám sosem volt a szavak embere, de amit mondott, Anyámat is belátásra késztette.

Most is az motoszkált bennem, hogy a világ minden pénzéért sem akarnám, hogy szegény Anyám utánam aggódjon, így azt mondtam magamnak, csak megnézem azt az utat, csak elindulok rajta, nem megyek messzire, úgy talán még sötétedésre hazaérhetek.

Az út először lefelé indult es élesen balra kanyarodott, furcsálltam is, hogy hogy nem használjak az emberek, hiszen a barlang bejáratátol nem messze ágazott le a fő csapásról. Úgy tűnt, mintha mindenki mindig is tudott volna róla, csak senki nem akarta volna használni… Óvatosan indultam neki, hisz az őszi nyirkos levegőben kisse csúszott az avar, főleg a vízfolyás menti lejtőn. Ráadásul a hegy keleti oldala sokkal meredekebb volt, a csúcsról a mélybe folyó víz is folyton sárosra áztatta a talajt.

A vékony, egynyomtávú út a barlangi oldal mentén, alant követte a hegy vonulatát, egész addig, míg az össze nem olvadt a következővel, ahol majd a kettő közötti mélyedésben vált hirtelen kaptatóvá az emelkedő. A szürke bükkös alagút végén derengeni látszott az ég, ígyhát úgy döntöttem, odáig felmászok és onnan nézek körbe.

Egyszer még talán az iskolában mesélt a tanár a mammutfenyőkről, azokról a hatalmas fákról, amik a tengeren túli erdőrengetegek mélyén, évszázadok alatt nőnek akkorára, hogy tíz ember sem képes körülölelni őket. Azokban az erdőkben nyáron folyvást esik az eső, de egyébként sem ritka az égszakadás, így nem csoda a szerfeletti méret. A tanár úr úgy magyarázta nekünk gyerekeknek, hogy akkorának képzeljünk el egyet, mintha a templom tornyát ötször egymás hegyére állítanánk – és sokójuk még ezt a termetet is felülmúlja! Emlékszem, ahogy hányszor de hányszor ültünk a szomszéd fiúval a könyvtárban iskola után, a gyertya pislákoló fényénél Mungo Park kalandos utazásai-t bújva, a rajzos képeken a rejtelmes Afrika őserdeinek mélyébe barangolva… A képzelet szárnyán repültünk a magasba, mint a madarak, szeltük át a végtelen tengereket, csodáltuk meg azokat a tájakat és vidékeket, ahova falubéli, de tán még hazánk fia sem tehette a lábát… mi akartunk lenni az elsők, a tudós felfedezők, akikre büszkén gondola majd nem csak a családunk, de az egész falu népe; akikről úgy beszélnek majd az iskolában, hogy lám, mire vitték, hova jutottak el, ezer kalandon es viszontagságon át!

Ahogy először megpillantottam a fákat, szinte földbe gyökerezett a lábam. Csak álltam ott az ormon és meresztettem a szemem a messzi szürkeségbe, vajon nem-e csak káprázat az, amit látni vélek. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, mondván: eljött végre a nagy lehetőség! Valóra válhat a rég dédelgetett álmom… Szinte gondolkodás nélkül indultam meg az irányukba, a messzi távolba. Lehet talán futottam is, csúsztam is, bukdácsoltam is, az utat nem is nézve, egyedül a cél lebegett a szemem előtt. Egy rövid pillanatra felötlött bennem az Anyámnak tett ígéret, de forrongó lelkem azon nyomban felülkerekedett, éreztem a küldetésem fontosságát, a felfedezésem értékét… Mint lepkét a petróleumlámpa fénye, úgy vonzott az a tizennyolc fekete oszlop. Útközben újra és újra megszámoltam, szemügyre vettem őket, próbáltam melléjük képzelni a templomtornyot, pontos méreteket venni róluk, bár a szemem már egyre inkább káprázott az ülepedő szürke ködben.

Az iskola udvara mögötti patak túlpartján volt, ahol a bíró fiát hallottam beszélni. Lélegzetvisszafojtva lapultam meg egy szikla mögött, hisz ha hallgatózáson értek volna, még belegondolni is rossz, mit kaptam volna előbb tőlük, majd otthon… Mivel ők is titokban voltak ott, szinte suttogtak, ezért csak foszlányokat kaptam el az augusztusi szellőben ágaikat ingató fák alatt. Egy térképről beszéltek, amit még a régi templomi könyvtárban találtak, még mielőtt az iskolába való átköltöztetése során nyoma veszett volna. A bíró fia váltig állította, hogy az az iromány még mai napig is létezik, valakinél elrejtve, és ha megtalálnák, akkor sikerülne újra visszajutni oda, ahol ők oly titokzatos körülmények közt jártak… de ez lehetetlennek tűnt abban a helyzetben, amikor az apja oly szigorúan fogta, hazatérésük óta.

“Nem is kell ide térkép” mondtam magamban, “hisz az ember majdhogynem becsukott szemmel is odatalál.” Az út szinte vitt magával, meg is feledkeztem róla, nem is figyeltem már hova lépek. Akár tényleg mehettem volna becsukott szemmel is, mert lassan a sötétség oly méretet öltött, hogy ha akartam volna, sem láttam volna merre haladok. Valójában észre sem vettem, mennyire sötét van már, annyira felcsigázott úticélom puszta gondolata is, hogy ha a szemem becsuktam is tisztán láttam hova tartok. A késő öszi hegyekben a köd az éj leszálltával rátelepszik a tájra, feltölti a katlanokat és völgyeket sűrű, tejszerű lehelletével. Amint a napfény utolsó világa is szertefoszlik, úgy eszi bele magát a koromfekete éjszaka ebbe a masszába. Egy idő után már az volt az érzésem, mintha fekete víz alatt úsznék, siklanék tova, mint azok a tengeri állatok, amikről az iskolában hallottunk – azok a hatalmas teremtmények, akik hátán elférne a falunk pataktól lefelé eső része, akik fel-felbukkannak a levegőre csak hogy a mélység vizét újra a magasba fröcskölhessék, akiknek a gyomrában Jónás Ninivébe utazott…

“Vajon Jónás látta-e a csillagokat az égen?” ötlött fel bennem. Először próbáltam igazán látni, hogy hol tartok, de az egybefüggő sötétségen nem tudtam átvágni magam. Szemem helyett már legfeljebb csak a lábammal éreztem, érzékeltem mi lehet a talpam alatt, de nem tettem, talán nem is érdekelt, megállás nélkül haladtam, fel vagy le, jobbra vagy balra, nem tudnám megmondani. Sem a holdat, sem a csillagokat, sem az eget nem láttam, így azt sem tudtam már, mennyi ideje jövök. Egyedül a sötét és a folytonos mozgás volt, mit bizonyosnak véltem. Valamint az, hogy az utam végül elvezet a fákhoz!

Hirtelen minden megváltozott. Az út előbb lelassult, majd megállt a lábam alatt. Tiszta ég alatt értem fel a tetőre, a hold fénye újra visszaadta a tájat és a környezetet szemeimnek. A laposra gyalult hegygerincen ott állt előttem az első fa. A megdöbbenéstől moccanni sem bírtam – a mérete felülmúlta minden képzeletemet. A templom tornyát hiába próbáltam, képtelen voltam felidézni, annyira magával ragadott a látvány. Emberfeletti mérete minden mást elsöpört, nem csak a képzeletemből, de a gerincről is, a tiszta ég sötétjét is keresztülhúzta koromfeketesége. A többi tizenhét mögötte lehetett, úgy véltem, mert szélessége eltakart minden mást. Mire odaértem a közelébe, újra csak a feketeséget láttam, de a görbületén fel-felcsillant a hold fénye, kékre festve azt. Nyílegyenesen tört az ég felé, makulátlan tiszta kérgéhez hasonlót szemem még nem látott. Mintha csak a természet keze ezt is leheletfinomra csiszolta volna, a tökéletességig… hány száz év kellett vajon ehhez! Tapintása is hűvösen sima, csupasz volt, törzsén egyetlen ágat nem sikerült felfedeznem, bármennyire is meresztettem a szemem a magasba… a hold világa szinte vakított a sötétségben. Úgy döntöttem, körbejárom, megkeresem a többihez vezető utat.

“Ezt nem hogy tíz ember, de tán még ötven se érné körbe!” gondoltam, mert már haladtam egy jó ideje. A fa felszíne mindenhol ugyan olyan volt, ugyanaz a szürkés kékesség, lenyűgözött. Határozott léptekkel követtem vonalát, várván mikor pillantom meg végre a következőt, mikor bukkan már fel végre. A lábaim már kezdtek fáradni, de még mindig nem sikerült körbejárnom a fát. Egy pillanatra azt hittem, hogy eltéveszthettem az irányt és visszafele haladok. Nekidőltem a fa törzsének, és az égen a holdat kerestem, tájékozódás végett. Milyen szép tiszta volt az ég! Mint miriád gombostű, fénylettek a csillagok az égen, és ez az égig érő oszlop egy híd lenne a föld és a mennyország közt… Ilyen közelről nézve fel a törzse már szinte laposnak tűnt, és odafönn a teteje körül egyszer csak sűrűsödni kezdtek a csillagok…

A szomszéd fiú rázta a karomat. “Hé, te meg mit csinálsz itt?” A barlang bejáratánál feküdtem, és ahogy kinyitottam a szemem, elvakított a világosság. “Amikor átmentem hozzátok, Anyád azt mondta, nem velem jöttél hát játszani? Úgyhogy rögvest tudtam, hol keresselek! Hékás, jól elszunyókáltál itt magadban… ráadásul a csizmád is csupa sár! Merre jártál?” Nem értettem semmit az egészből. A fejem még mindig kába volt, kótyagos az alvástól. Mintha tényleg egy egész napot végigaludtam volna.

Felkászálódtam a földről, és kabátomat leporolván megindultunk hazafele. “Te, képzeld…” kezdtem volna bele a mesémbe, amikor valami megállásra késztetett. A barlangtól lefele vezető út bal oldalát éles meredély szegélyezte… nyoma sem volt lankás oldalnak, nemhogy a régi, titkos útnak, ami aztán balra kanyarodik… A gyomrom összeszorult és a torkomra forrt a szó.

“Jól vagy? Olyan sápadt lettél hirtelen!” kérdezett barátom.

“Igen… vagy nem is tudom…” feleltem. “Menjünk haza, meg akarok nézni valamit a könyvtárban."

Annak a térképnek meg kell lennie valahol.