Tanka

paternosterem
nem verheti bilincsbe
kéjvágyó kezem

a kriptában ártatlan
tulipán - bűnöm őre

A tuonelai hattyú dala

Az örökkévalóságnak tűnő éjszakában a mennyek alatti világ földi mivoltát vesztve alvilági ködbe burkolózott; az élettelenség még a szokásosnál is jobban rányomta bélyegét a sanyarú létezésre. Ezen átok alól feloldozást egyedül csak a Reggel hozhatott, amit rendületlenül meg is tett időről időre, újra meg újra, a száznyolcvanadik nap fordulójára virradva. Most viszont, mintha az istenek gonosz tréfát űztek volna, látszott cserbenhagyni a benne reménykedőket.

Bár a sarkköri éjszakát jól ismerték, senki nem gondolta volna, mire lehet képes. Amikor a hatodik hónap után az éjjel nem vált nappallá, a sötéten derengő láthatárt nem perzselte fel lángjaival a megváltó pirkadat, érezhető volt, hogy valami nincsen rendjén. "A remény hal meg utóljára!" mondták, napról napra várva a cáfolatot arra az egyre súlyosbodó felismerésre, miszerint a Tuonela folyói egyszer ténylegesen is elöntik Pohjolát, örök álmot és sötétséget hozva...
Az éjszaka egyre csak nőtt, a feloldozást hozó vég helyett mindinkább mélyebbé és mocsarasabbá vált. A nyolcadik hónapra a sötétség elérte Helsinkit, ezáltal elnyelve Suomi teljes területét.

Rettegtem az alvástól, félvén az éjszakát, a tuonelai hattyú dalát... Az örök álmok elől mámorba, majd kínokba menekülvén tartottam éberen magam hónapokon át. Megfigyeltem, hogy táplálék nélkül a test nem fárad el, ha folytonos koffeinátum dózisokat kap. A gyomromban jelentkező üresség égető fájdalmát alkohollal leöblítve igyekeztem tompítani. A lélek gyötrelmeit, az aluvás utáni, szűnni nem akaró vágyat viszont bárhogy is próbáltam, kiirtani nem voltam képes. Maradt hát a folytonos küzdelem és az erőszak porhüvelyem, szánalmas elmém gyarlósága ellen. Szemhéjamat felvarrtam, magamon ejtett sebeimre sót szórtam, cserepes ajkaimra ecetet öntöttem - csak így menekülhettem meg az alvás mérgező csábításától. Így tengettem napjaimat, mozdulatlanul, sikátorokban kúszva, reményvesztetten kutatva a ragyogó reggel után.

Gondolataim mániává torzultak, borult szellemem okkult tanok felé sodort. Belsőbb körökön át bebocsájtást nyertem az Uspenski katedrális könyvtárának titkos tanaival foglalkozó termeibe is. Éjt nappallá téve kutattam (mily értelmetlen és hiábavaló is ez a megnevezés olyankor, amikor az idő és a napszakok megszűntek létezni!) míg végre rátaláltam egy kódexre, melynek fedelén ez állt: "Az utolsó napok lovagjainak tana". Izgatottan téptem fel az évszázados pecsétet, vadul lapozni kezdve, az azonnali megváltás reményében.

Megrökönyödve bámultam a lapokat. A pislákoló gyertyafényben próbáltam fénytől elszokott szemeimmel kisilabizálni a gót betűk mögötti jelentést... szinte kavargott a fejem a hirtelen rám zúduló titkokat olvasván, mikor hirtelen megakadt a szemem a könyv furcsa kötésén és dupla gerincén. Tébolyultan szaggattam ketté az irományt, hogy hozzáférjek a rekesz tartalmához. A gerinc hajlatából egy fiola esett ki, rajta a felirat, "Az istentelen idők utolsó mentsége". Hagymázas gondolataimtól lüktető fejembe szállt siker örömétől fűtve számhoz emeltem és felhajtottam annak tartalmát. Pillanatokig csak álltam egy helyben és vártam, hogy jöjjön a várva várt megváltás. Ehelyett testem egyre inkább nehezedni kezdett, végtagjaimat elhagyta minden életerő. A bódító szédelgésben leküzdhetetlen álomkór uralkodott el rajtam, amikor mint kés hasított belém a felismerés - altató volt az ampullában!

Mint eszeveszett, próbáltam küzdeni a szérum ellen, ahogy az lassan felszívódott csonttá száradt ereimben... Faltól falnak csapódva próbáltam kiszabadulni az utcára, vizet, segítséget keresni, miközben a valóság egyre halványodott üveggolyó-szemeim előtt. Kapálódzásom ellenére tehetetlenül merültem alá a feneketlen mélységbe.

A vak sötétségen keresztül egyszer csak a vakító nap sugarai, mint fény az alagút végén, kezdtek átszivárogni a végtelenen...

Tegyék meg tétjeiket!

Egy ragyogó reggelen az Úriember behorpadva találta magasított cilinderét. A mindig példás önuralmat tanúsító férfiú hisztérikaként toporzékolt, még a jól bevált Zsabó-terápia sem bizonyult hatásosnak. Fogta magát és se szó-se beszéd elviharzott. Egy csendes kis öbölben megállt, hogy csak úgy kutyafuttában újracsomózza nyakkendőjét amikor a sekély vízben megpillantotta a roncsot. Bízott benne, hogy a vakvéletlen sietett segítségére a tragédia idején.

Cipőjét, gondosan élére hajtogatott pantallóját és amit még nélkülözni tudott egy hullámveréstől biztosnak látszó helyen hagyta. Hazárdírozott, de nem volt mit tenni. Macskaügyességgel leereszkedett a vízhez és mérnöki precizitással átkutatta az uszadékfa közé vegyült limlomot. Sokminden került kezei ügyébe - többek között megpörkölődőtt rulettkerék -, egyszercsak hosszúkás fémdobozra lelt az oldalára tapadt, foltokban leázott papírfecnivel: "...hel...szi..nki...vár....gás...". A rejtélyes ákombákom láttán félig felhúzta jobb szemöldökét, de nem hagyta sokáig elterelni figyelmét: külszíni sérülés után kutatott. Egyetlen hajszálvékony repedés, annyit nem talált. "Lék miatt már nem kell aggódni." nyugtázta magában. Izgatottságában fel sem tűnt az Úriembernek, hogy megállapítása akár a pórul járt hajó sírfelirata is lehetett volna. Óvatosan megrázta a könnyű hengert majd heves szívdobogással nyugtázta, hogy nem üres kacattal van dolga. "Miért is ne lehetne cilinder?" latolgatta meglódult pulzussal esélyeit.

Fogta a dobozt és lassan felmászott vele a számításainak megfelelően szárazon maradt sziklára. A cipő- és egyéb gombok nehezen engedelmeskedtek remegő ujjainak mikor felöltözött. Máskor önmagában attól jobban érezte magát ha ruháiba bújt, de amikor oly sok forgott kockán a kényes művelet kevésnek bizonyult. "Mint egy zöldfülü kártyás egy új kör előtt!" korholta türkizkeretes zsebtükrében képmását. Szapora légzését egy Messzi Földön tanult módszerrel lelassította, finoman verejtékező homlokát felszisszenve damaszt díszzsebkendőjével itatta fel. "Bátraké a szerencse!" jelentette ki sziklaszilárdan és lecsavarta a tetőt.

Jelek a falon

Azon a jéghideg estén Hannele otthagyta a lakást, amit már jó ideje nem hívott otthonának és az északi szélnek nekifeszülve menekült szinte a szauna felé, ami Helsinki külterületén a jakisi tóparton állt. A szauna a Jakomäki kerületéé, de valami okból biztos volt benne, hogy azon az estén senki sem fogja használni. Hoki meccs volt a TV-ben, finn-svéd meccs, és az egész ország azt nézte, vodkát vagy sört nyakalva. A népmesék juttatták eszébe ezt a szaunát, amiket úgy tíz  éve, még gyerekkorában olvasott mindig, miközben apja részegen pofozta az anyját és az meg sikítozott rettenetesen, de azok a mesék körbefonták szegény kis Hannelét, a dobos táltosaikkal, a szerencsétlen leányanyákkal, akik szaunákba menekültek, hogy megszüljék zabigyereküket, a varázslóikkal, mindenfajta mitikus állatokkal és azokkal az ezeregyéjszakai csodákkal, amik olyannyira különböztek a finn népmeséktől, azzal a bagdadi kalifával, aki mindig másnak adta ki magát, hogy megtalálja végre egyik feleségét, aki elfutott a palotából és egy furcsa Pilvax névre hallgató bazári kávéházban kötött ki a Láthatatlannal, no meg azok az emészthetetlen jelekkel a falon, valahol Bergenben egy tetőtérbeépítésű lakásban, ahol egy fiatal egyetemista lakott macskájával, aki egy ponchót vetett át a vállán és sombreroján furán lötyögtek a kis csomók,  miközben dobálta befelé a tequilás kupicákat. Gyermekkorában mindig át tudott szivárogni a mesék országába, ahogy még anyja hívta, mielőtt az apja el nem törte volna az állkapcsát, úgy hogy már beszélni sem tudott. De most a szivárgás nem Helsinki és a mesék között volt, hanem egy jóval prózaibb, mondhatni alantasabb síkon történt meg, még a hoki meccs első harmadában, amikor Alfredsson megszerezte a vezetést a svédeknek. Ahogy a piros góljelző lámpa meggyulladt, apja hozzávágta a vodkásüveget a TV-hez, a képcső millió darabra hullott, anyja ijedtében kimenekült a konyhába, Hannele magzatburka megrepedt és magzatvize teljesen elárasztotta a fotelt, ahol ült.  A terhességének 21.-dik hetében járt. Nem elég, hogy a svédek vezetnek, még ez is! Tehát egy csuromvizes pokrócba bugyolálva tört előre a szerencsétlen leány, hogy a kerület szaunájában anyává lehessen. Miért pont őneki kellett ennek a melodrámának a főszereplőjévé válnia? Miért kellett elmennie a templomba, hogy vezeklésért esdekeljen apja bűnéért? Miért kellett a plébánosnak is akkor részegnek lennie, részegnek és annyira kéjvágyónak, hogy még a gyónás is csak felkorbácsolja szenvedélyét? Most hogyan tudja meg, hogy melyikük az apja születendő titkolt gyermekének? De már nem volt sok ideje ezen töprengenie, mert odaért a tóparti szaunához és befűtött, hogy a forró, de steril, nemiségtől mentes helyiségben világra hozhassa elsőszülöttjét. Addigra a fájdalmak már nagyon sűrűn követték egymást és Hannele ártatlan arcán az izzadságcseppek könnyekkel elegyedtek. Az idő lassan haladt előre és tehetetlen kínjában nyirkos pokrócát rágta csak, hogy kiáltásaival ne keltsen figyelmet - de ki figyelt volna a magányos kislányra, amikor a svédek még mindig vezettek a második harmad végén is. Annak a jéghideg éjszakának a végén, a legsötétebb órában, ott az izzasztó szauna forró szívében, Hannele végre megszülte kislányát. Valami furcsa késztetéstől vezérelve egy török név jutott eszébe, amikor először rápillantott. Azon az apró ráncos arcocskán, azokban az apró bogárszemekben, abban a sírásra széttárt szájban, Hannele nem látott mást, csak az élet sivár imitációját, egy baljós tükröt, amit saját apja és a plébánia papja tartott eléje. Elhatározta, hogy lánya neve Nazire lesz. S valóban, arra a harminc percre, amíg megmosdatta, nyirkos pokrócába betakarta és először megszoptatta, a kislánya neve Nazire volt és így is maradt meg Hannele emlékezetében azután is, hogy a szaunát kitakarította és a porontyát beledobta a jéghideg jakisi tóba. Ebben a meggyötört Helsinkiben nincs semmi szükség ilyen reménytelen imitációkra.

Hajnalban már nem egyedül ment haza. Oldalán ott járt a dülledt szemű úr, Tlaloc, és nedves ujjaival simogatta megnyugtatóan Hannele hosszú szőke haját. Az újságos standnál már a nap is előbukkant a panelházak mögül, gyengéd, reménythozó kékes rózsaszín árnyalataival megfestve a szalagcímeket. Micsoda egy ragyogó reggel! Salo és Ylonen góljaival Finnország - Svédország 2:1! Ylonen!?