2008. december 27., szombat

Vesekövet Karácsonyra


Mogura álla majd' leesett, két kezével próbálta visszaakasztani azt kínai, utángyártott illesztékekeibe, miközben elképedve meredt a neuroüzenet áttetsző ablakára. "Méghogy vesekő! Mégis, mit képzel magáról ez a némber?" Az üzenet lassan szertefoszlott és Mogura szemei előtt felsejlett a valóság nyirkos, csontig hatoló borzongása. Mintha csak most ocsúdott volna, úgy rázta meg magát és nézett szét maga körül. "Nem lett volna szabad hozzáférést adni neki saját szürkeállományomhoz" morfondírozott magában. Már az első este után megmutatta foga fehérjét, és apránként követelődzve kiharcolta magának a teljes uralmat. Hiába szórakoztatóipari modul, mégiscsak nőből faragták!

"Mégis, honnan a fenéből szerezzek neki vesekövet?" Ez alatt a hellyel-közel együtt, vagy legalábbis egymást kölcsönösen kihasználva, egymással közös szimbiózisban eltöltött néhány év alatt mindig sikerült állnia a sarat, eleget tennie barátnője egyre szélsőségesebb követeléseinek. Elsősorban ez a mondvacsinált Karácsonyi őrület volt a legjobb ürügy, az az alkalom, amikor Mogura sosem visszakozhatott, sosem bújhatott ki a szorítás alól. "Csak egyszeeer egy éééévben, malaaaaac, tedd meg ezt nekem!" visította a szemei előtt megjelenő video-üzenet. Gyűlölte, amikor malacnak nevezték, mivel már így is magán hordta a Vakond nevet, görnyedt, kövér teste, fekete infra szemimplantátumai és a testét fedő rövid, bársonyos szőrtakaró miatt. Barátnője hangszínéhez alkalmazkodni képtelen hangreceptorai pedig a magasabb tartományokba fordulva recsegve-sípolva torzították a bejövő jelet. Így vált egy-egy hosszú nap végén a kikapcsolódásnak vélt, együtt töltött idő az érzékelést tompító és implantátum-nyugtató olcsó, generikus kínai drogok közel túladagolásává. Valahogy mégis sikerült túlélni mindet...

A kétezer-harmincadik év környékén jelentek meg a fogyasztói piacon a tömegek számára is elérhető, szteroidokkal dúsított génprogramok, amik hatására a fogyasztó megélhetett lényegében bármilyen testi vagy lelki állapotot. Eleinte hihetetlen sikere volt ezeknek a gyorsprogramoknak, amik felelőtlen szórakozást kínáltak akár csupán egy estére, akár egy hétvégére is. Ily módon kerültek piacra előbb a huszadik század, majd később a középkor "népszerű" betegségei is, így vált újra hétköznapivá a bubópestis, a szárazlepra, vagy akár a tífusz. Az időtöltés ezen szélsőséges válfaja minden káros mellékhatástól mentesnek hirdette önmagát, feltéve persze, ha az a tiszta forrásból származott, és a GenTech, Inc. neve garancia volt minderre. Mindidáig sikerült barátnőjét lebeszélni erről a luxusról, hiszen csak a kiváltságosak engedhették meg maguknak, hogy elvarázsolják magukat Shin-Tokyo fertőjéből.

Mogura magába zuhanva barangolt Shinagawából északkelet felé tartva, agyában az elkerülhetetlen sors nyomasztóan sötét, lüktető fájdalmával. "Tudtam, hogy nem lehet örökké odázni ezt, tudtam, hogy előbb-utóbb már nem bírja majd tovább és neki is kell majd valami ilyen izé. Legjobb lett volna el se mennem Nishi-Azabuba azon az éjszakán... most mennyivel egyszerűbb volna az életem, egy ilyen púp nélkül!" Ahogyan a huszadik és a kora huszonegyedik század fogyasztói betegsége a kellékek, kiegészítők irányába terelte az embereket, úgy vágyott napjainkban a legutolsó ganguro is egy neuro-élményre. "Mintha nem volna elég a kiberjack-szklerózis, vagy más bakteriális, ne adj' isten, vírusos implantátum fertőzés, ezeknek csak a betegség kell!? Nem fér a fejembe..." A puszta gondolat is remegő undorral töltötte el, mivel maga is jól ismerte az olcsó, egymáshoz nem kalibrált, nem tesztelt testrészek, beültetett elemek által okozott, őrületig sanyargató kínokat. Automata érzéstelenítő chipet is kapott, de ez nem volt képes a saját testén kívüli fantomfájdalmak leküzdésére.

Néha viszont úgy vélte, ez az az ár, amit fizetnie kell. A kiba-i szeméttelep közelében akadt rá arra a használt szervboltra, ahol infraszemeit vette, bagóért. Mivel az örök éjszakában dolgozott, újonnan szerzett üveggolyói nagyban megkönnyítették munkáját a csatornákban. A gyakran jelentkező fájdalom pedig ízzó vasgolyóként égette belülről koponyáját... Őrjöngő kínok közt csakis ilyenkor volt képes előző viselőjének sejtjeibe ivódott emlékeit újra és újra átélni, szemein át látni a régi világot. Ilyenkor láthatta az öblöt, ahogy annak koszoskék vize elterült Yokohama és Chiba közt, látta a hajókat, az uszályokat ahogy azok méltóságteljesen úsznak át a Rainbow Bridge szertefoszlott ezüstfényei alatt... Az élmény valós volt, és ahogy tekintetét az égre emelte, látta a sirályokat, ebben a néma világban, miközben füleit elnémította az ordító agónia. Mégis, ilyenkor volt csak igazán boldog és szabad, bársonyos arcszőrzetét forró örömkönnyek szántották végig.

Ahogy a drogok lassanként lemosták fájdalmát, úgy aludtak ki a fények is a hídon, úgy vált az azúrkék ég áthatolhatatlan szürke fellegvárrá és vette át az egykori Tokyo-öböl helyét az eredetileg Tange Kenzo által megálmodott, lebegő üvegszálas betonsziget. Most, a Shiba park dombjáról még éppen látni vélte ahogy a régi Torony vörös fényeivel az ég felé tör, majd összezuhantak a lámpák ahogy a delírium bizonytalan szédelgése kitöltötte az éjszakát. A néhai part irányába veszett tekintettel lüktettek fejében az ezer színben pompázó neonok szentjánosbogarai, majd ez a pulzálás is alábbhagyott a mozdulatlannak tűnő rengetegben. A távolban Hamamatsu-cho tornyai magasodtak a város fölé, elit lakónegyedei által alkotott második- és harmadik szint jelezte, hogy az élet nem csak a struktúrákban, de a társadalomban is megosztott. Lelki szemei előtt látta a hatalmas átriumok mögötti pazarló fogadásokat, fényűző koktélpartikat, ahogyan az emberek mulattak. Egyedül nekik adatott meg a valós élmény programja, egyedül ők tölthettek fel igazi génrutinokat. Ők voltak az elérhetetlenek, akik talán soha nem látták már, mi folyik a föld felszínének mocsokba és szürkeségbe burkolt hétköznapjaiban. Az igazi élmény, a valós életérzés, ez az ami számukra elérhető de senki más nem tapasztalhatja meg - és itt van Ő maga, egy nyomorult vakond, egy senki, akinek szemein keresztül feltárul a való világ, a csalfa függönyök által takart múlt hús-vér emlékei. Egy ilyen kincs birtokában mi egyébre vágyhat a földi halandó? "Bárcsak megoszthatnám ezt valakivel..."

A domboldalon lefele botladozva a távolból ütemes csilingelés ütötte meg a fülét. Előbb darabos fehérzajként jelentkezett, pillanatok múlva már velejébe markolt a parányi démonűző lélekharang. Mint bogarat a lámpa fénye, vonzotta Mogurát e dallam. A domb lábához érve sodorta a hideg szél a Zojoji templom romjaihoz, ahol a daimon kapu előtt egy takuhatsu kolduló szerzetesbe botlott. Fején gomba kalapjával, kolduló csészével rendületlenül állt a nehezedő ólmos esőben. "Vajon mire gyűthet, amikor a huszonhatos rendelet óta tiltott minden nyilvános vallási- vagy tüntető demonstráció?" Megkérdezvén, a szerzetes így felelt: "Áldás és békesség, ki szíveden viseled sorsunkat. Nagy tiszteletű Sawaki roshi megmentésén fáradozunk kilenc testvéremmel, kinek élete egy kritikus műtéttől függ. Mivel már négy éve illegalitásba kényszerültünk, hívein adományaiból élünk, de pénzünk nincs a beavatkozásra. Veséjében kell összezúzni a követ, ami már méretében vetekedik a Sensoji szentélyében féltve őrzött gyermek Sákjamuni szobor fejével..."

Mogura agyában lassan kezdett összeállni a kép, ahogy félig leesett állkapcsát igazgatta a helyére. "Én tu...tu... tudok egy donort, akit érdekelne ez a méretes kavics!" vágta rá izgatottan. Az igazi... a páratlan élmény! Program ilyenre nem képes!

Ahogy feltekintett, a fellegek alatt úszva a levegőben, sivítva repült át egy csapat sirály.

2008. december 25., csütörtök

Fürdővízzel a gyereket...

Telt-múlt az idő a nevesincs szigeten. Egy szép napon a Firkász megpróbálta ékes anyanyelvére okítani a népet de csapnivaló tanárnak bizonyult. Ábécé helyett hosszú körmondatokat, költői kérdéseket - melyekre nyomban meg is válaszolt - zúdított a rövid idő múlva elszállingózó tanítványokra. Dohogva vonult a partra ahol díjakról, munkásságát éltető kritikákról próbált ábrándozni de gondolatai rendre visszatértek a Bírónál töltött számtalan estéi közül az egyikre.

"Ne kéresd már magad annyit!" nyafogott durcásan a Bíróné. A Firkász a játék kedvéért még óckodott egy kicsit de végül beadta a derekát. Kihúzta a komód legalsó fiókját - a házban amúgy is otthonosan mozgott - és elővette a kellékeket: egy bársonnyal bélelt parókát és a Bíró megboldogult nagymamájának fekete pár kalucsniját. Az asszony mindig megpukkadt a nevetéstől amikor a fejfedőt és lábbelit leszámítva pőre Firkász fel-alá masírozva handabandázott. Legtöbbször a ház galamblelkű, nagyothalló urát figurázta ki. Aznap a produkció a szokásosnál is jobban sikeredett. Elragadtatásában közönsége kegyesen kinyilatkoztatott: "Te vagy a kedvenc Bohócom." A vérig sértett Firkász csapot-papot otthagyva rontott ki a szobából és egyenesen az éjjeliedényével arra csoszogó Bírónak ütközött. A rézveretes kübliból egy vizespohárnyi a Firkász kalucsnis lábára loccsant. "Á-, hogy halad a nagyregénye?" érdeklődött a Bíró tudomást sem véve a balesetről. Majd gondoskodóan hozzátette: "Vigyázzon, meg ne hűljön nekem ebben a huzatos hodályban!" A Firkász felvette a méregdrága perzsaszőnyegről a jókora vesekövet és a Bíró reszkető szabad kezébe nyomta. "Ez minden bizonnyal az Öné." Nehéz volt az alkalomhoz illő búcsúszavakat találni, ezért helyettük a Firkász egy sunyi sugallatra felhelyezte hivatása jelképét jogos tulajdonosának fejére. A másik feszengve megköszönte: "Lekötelezett. Jó éjszakát!", azzal elvonult. A Firkász elsomfordált az egyik szolgálólány szobájába ahol - biztos, ami biztos - tartott egy rend váltásruhát. Megmosta kezeit, felöltözött azután pirkadatig gyomorkeserűt ivott a Lovásszal, akit Karácsonyra megajándékozott a kalucsnival.

2008. december 22., hétfő

Allegoria Sanctus

Az advent második vasárnapján a vecsernye után egyedül maradtam az apátság templomának gyóntatószékében és szégyenszemre be kell vallanom, hogy alulmaradtam az álmosság ellen fojtatott küzdelmemben. A templom hidege, a vecsernye tömjénillata és az a kenetteljes csend. Fejem le- lehanyatlott és nem vettem észre, hogy mikor jött be az a fiatal lány.

Ahogy egyre közelebb ért, úgy lett egyre hangosabb tűsarkú cipőjének kihívó kopácsolása a templomköveken. Nem tudom miért, de megpróbáltam magam elrejteni a gyóntatószék sötétjében és összehúztam magam olyan apróra, amennyire csak tudtam. A gyertyák fénye megremegett, ahogy a lány átment előttük és határozott léptekkel jött egyre közelebb. Vörös haja szoros kontyba volt fogva feje tetején és rövid ballonkabátja libbent minden lépésénél.

Szűz Mária kápolnájánál elmondott egy rövid imát, de azt befejezve már oda is térdelt gyóntatószékemhez. A rács árnyékfátyolba vonta bájos arcát.

- Vétkeztem atyám, könyörgöm oldozz fel!

- Hallgatlak - szóltam át és meg voltam róla győződve, hogy rekedt hangom kissé megijesztette ezt az ártatlannak tűnő fiatal lányt.

A gyónási titoktartás tiltja, hogy megosszam veletek amit mondott, de higgyétek el, hogy vadul felkorbácsolt az, amit hallottam. Csuhám alatt megmoccant valami.
- Bűneid alól feloldozást nyerhetsz - szóltam a gyónás végén és magamhoz intetettem. Parfümjének illata elnyomta a tömjénét. A templom hidegétől elgémberedett ujjaimmal otrombán matattam fekete bársony ruhája alatt. Hogy a fagyos ujjaimtól-e vagy a helyzettől, nem tudom, de mellbimbója engedelmesen bökte tenyerem. Gyönyörű, tágra nyílt bogárszeme ijedten csillogott. Fekete miniszoknyája és a térdközépig érő csipkés harisnyája közti ártatlan fehér bőr felsejlett a gyóntatószék homályában. A kéj glóriája...
A fiatal lányt az ölembe ültettem és vaskos ujjaimmal babráltam szoros kontyát, amíg a hosszú vörös haja ki nem bomlott, hogy eltakarja tonzúrám. Advent második vasárnapján a vecsernye után mindennek olyan szimbolikusnak kellett lennie.
Állatias ritmikus mozgásunk nem tartott sokáig és lassan, ernyedten vállamra borult.

- Dicsértessék - mondta, ahogy tükrébe nézve újra festette szemét.

- Mindörökké ámen - szóltam utána, de csak konok tűsarkai válaszoltak.
Advent harmadik vasárnapján már vért vizeltem minden egyes alkalommal és olyan érzés volt, mintha borotvapengékkel simogatnák az ördögök hímvesszőm belsejét. Tudtam, hogy szentségtörésemért nagyon súlyosan kell fizetnem; szifilisz vagy kankó. De amit a perjeltől kapok majd... Rettegtem Karácsony szent ünnepétől, amikor meg kell gyónnom tettemet. Advent utolsó hetén alig aludtam, rendtestvéreim aggódni kezdtek értem és a latrinán már szinte visítani lett volna kedvem. De szimbolikus mesém Szentestén, a completorium után ér véget, amikor iszonyú kínok között, ugyan nem szüzen, de a küblibe nagyot koppantva megszültem a legnagyobb ajándékot, amit kaphattam akkor Karácsonyra - egy félborsónyi vesekövet.

2008. december 13., szombat

Savage, a babaház réme


Párizs Montmartre kerületében élt egyszer egy kislány, akit Marianne-nak hívtak. Egészen pontosan a Marie Antionette de Guénégaud névre hallgatott. Édesapja, François de Guénégaud, udvari kincstárnok lévén családját is elhalmozta kincsekkel, minden földi jóval, így Marianne-nak olyan gyerekszobája volt, amilyet a gyerekek még talán álmodni se mertek volna... Marianne dadája, Geneviéve, minden héten szolgákat küldetett a messzi gyarmatokról hazatérő kereskedők hajóira, és maga válogatta össze a kis hölgy leendő játékait. Ígyhát lett neki rubintszemű madara Marokkóból, selyemkaftános tigrise a messzi Indiából, fekete jádé teknőse a kínai birodalomból, ébenfa-faragott elefántja Fekete-Afrikából...

Gyerekszobájából nyílott a külön erre a célra berendezett, arannyal és brokáttal borított játszószoba, ahol a kisasszony előszeretettel töltötte délutánjait. A kereskedő hajósok már-már versengtek, ki tud minél előkelőbb ajándékot hozni őneki, főként mivel a dada a kincstári erszényből bőségesen jutalmazta az újabb különlegesen páratlan darabokkal előrukkolókat.

Egy idő után egyre nehezebb volt eleget tenni a leány kényének-kedvének, nem kellett már neki sem arany, sem ezüst, régi játékait is mind bedobálta a sarokba. Tanakodtak is az üzérek, mivel a dada egytől egyig elutasította az újabb ajánlatokat, legyen az ékkő, brokát, nemes fa ötvözete... Marianne már toporzékolva követelte az újabb és újabb játékszert és látszólag senki vagy semmi nem bírt a kedvében járni. Ígyhát a dada maga utazott le a marseilles-i kikötőbe, remélvén, hogy hátha szerencsésebb lesz, mint a szégyenszemre pórul járt szolgálók.

Történt is, hogy a Canebière hosszú utcáját járván, a Vieux-Port irányában az árusok portékáit mustrálva az egyik bódé előtt embertömegbe botlott. A sátor belsejében a földre terített szőnyegen kis porond állott, aminek a tetején egy apró teremtmény ugrándozott, táncolt, és különféle mutatványokkal nyűgözte le az összesereglett népet. A dada csak ámult, magával ragadta a figura ügyessége, hajlékonysága, humoros gesztusai - mintha csak szakasztott mása lett volna az embernek! Bár tetőtől talpig finom szőr borította és a lábát is, mintha csak keze volna, felváltva használta. Genévieve asszony el volt ragadtatva, mivel úgy vélte, sikerrel járt, rálelt a legújabb játékszerre, ami majd mosolyra bírja az úri leányt. Rögvest utasította is a szolgálókat, hogy alkudjanak az árussal.

Nagy meglepetésére a vártnál nehezebb volt üzletet kötni, hiszen az arab nem akart megválni az apró jószágtól, de végül győzött a feneketlen kincstári tárca. Amikor a dada az állatka neve után érdeklődött, a kereskedő így felelt: "Oh, madame, c'est juste une sauvage de Maghreb!", ennél fogva dada úgy döntött, Sauvage névre fogja keresztelni.

Otthon a montmartre-i palotában a rajongás ezidáig sosem látott méreteket öltött. Marianne el volt ragadtatva az apró Sauvage-tól, az pedig mintha élvezte volna a neki szentelt figyelmet, produkálta magát, kézenállt, ugrókötelet játszott a saját farkával, pörgött-forgott maga körül. Mondani sem kell, hogy a kislány egy percre sem volt hajlandó megválni legújabb szerzeményétől, egészen annyira, hogy a babaszobából egyenesen a saját gyerekszobájába költöztette a kis jószágot. Még az ágyába is beengedte, hogy aztán az szuszogva gömbölyödjön össze a lábánál. A boldogság határtalannak tűnt, a dada szívét pedig elöntötte a nyugalom és a szerető ragaszkodás láttán érzett öröm.

Az álombeli, csodás állapot egészen addig tartott, míg Sauvage viselkedése nem okozott túl sok gondot. Ám ahogy az a természet Nagy Könyvében írva vagyon, a szabadság ösztöne előbb-utóbb a felszínre tör. Így volt ez esetünkben, amikor is az állatka egy napon, gazdája iskolában lévén, unatkozván kiszökött a babaszobából és dzsungelnek vélvén a kastély nagytermét, mint orkán, söpört végig azon. A hazatérőket rettenetes látvány fogadta: Ming-kori kínai vázák összetörve, selyembrokát függönyök leszaggatva, a kristály csillár is viharverten lógott a mennyezetről. Cserepek és szilánkok hevertek szerteszét. A baronesse-t repülősóval élesztgető szolgálókat a felocsúdott úrihölgy dühében ütötte-verte, rizsporos parókáját tépázva sikoltotta lánya nevét.

A kis kedvenc életét egyedül Marianne zokogó könyörgése mentette meg, egy feltétel mellett: ha azon nyomban illemet tanul és beiskoláztatik a vérszomjas fenevad. Így még aznap küldettek a császári udvar illem- és kellem-tanáraikért, hogy birkózzanak meg a lehetetlennek tűnő feladattal. Ki hallott még olyanról, hogy egy dzsungellakó majom viselkedni tudott volna? De nem hiába voltak udvari tudorok, ha egyszer a császári sarjakból is embert, trónörököst voltak képesek faragni! Sauvage vesztegzár alá került, okítása hónapokon át folyt. Lektorok oltották beléje a tudományt, a számvetést, az aritmetria és geometria titkait, a betűvetés és olvasás ismeretét - szinte mindent, amit a tanrend előírt. Szabók vettek róla méretet, cipészek tanakodtak, hogyan is lehetne kézre lábtyűt húzni, míg végül is elkészült a nagy mű.

Egy szeptemberi délelőttön, miután a dada, majd az úrnő is áldását adta, elővezették az emberségre újjászülettett rémet. A bársony frakkban, zsorzsett ingben megjelenő Sauvage embereket megszégyenítő tökéletességgel pukedlizett, majd kezet csókolt a mademoiselle-knek, végül kis gazdájának, akik szóhoz sem jutottak ámulatukban. A tantestület vezetésével egy rögtönzött iskolapad és tábla előtt összetett osztási- majd szorzási műveleteket hajtottak végre. Sauvage - beszédre nem lévén képes - krétával a táblára írva idézte a klasszikusokat, majd az ariszotelészi filozófia főbb gondolataiból szemezgetett. A kifejezetten ez alkalomra összesereglett burzsoázia nem győzte szolgálóit tapsra ösztökélni, némelyikük nem restellte maga is összevernie úri tenyerét. Az előadás végezetével a bárónő így szólt lányához: "Nos, mit szólsz, ugye, hogy sikerült embert faragnunk ebből a vadállatból?" Marianne, mintha csak most ocsúdott volna, vágta vissza hetykén: "Ez már nem olyan, mint régen volt. Unalmas. Fúj, nem kell!" mire az egybegyűltek egy emberként hördültek fel. "Botrányos!" "Hallatlan!" "Skandallum!" záporoztak a kiáltások, hölgyek ájuldoztak, urak nyúltak a bourbon-os pohár után...

E botrányos jelenetet követően a vérig sértett baronesse végleg babaszoba-fogságba zárta Sauvage-t, aki magányában töprengeni kezdett. A beléje táplált tudás hatására megtanult gondolkozni, aggódni, szorongani; egyetlen gazdája által elutasítván tiszta, őszinte szíve összetörött az élettelen, megunt játékokkal teli babaszobába zárva. Minden ereje elhagyta, eddig számára ismeretlen levertség és tehetetlen erőtlenség vett rajta erőt. Már a dzsungel hívó szavára sem emlékezett; a polcon feküdve csak Marianne mosolygó arcát látta szemei előtt...

Hónapok teltek el ily módon, a Szeptemberből December, majd Január lett és beköszöntött a zord tél. Odakinn pustolva esett a hó és a nagy hidegre való tekintettel a cselédek tüzelőt nem kímélve ízzásig fűtötték a kályhákat. Miután az egyik reggel a fiatal hölgy toporzékolva ütötte-verte szobalányát, hogy miért csak langyos a kézmosó vize, a dada elrendelte a szobákban való parázsló kelyhek kihelyezését. Ám ahogyan az Ördög, a magára hagyott tűz sem aluszik, egy éjszaka kipattant egy parázs a nyílt tálcából, egyenesen a padlót borító kelmékre. A babaszobában a már álmot nem ismerő Sauvage hirtelen füstszagra riadt. Felmérte, hogy az egyre erősödő és sűrűsödő felhő nem tartogat sok jót és mivel az ajtó alatti résen, majd később az afölötti ablaknyíláson át is szivárogni kezdett, hirtelen a szívébe hasított a felismerés - márpedig ez Marianne szobájából jön!

Elernyedt izmai azon nyomban megfeszültek és az ajtó feletti nyílás felé repítették. Egy lendülés, egy pördület, és már át is kúszott a keskeny nyíláson a szomszéd szobába, ahol már azóta állt a füst. Ahogy azt sejtette, Marianne az igazak álmát aludta, mákonyos tejtől elringatva, az ágya melletti, egyre terjedő veszedelemről mit sem sejtve. Sauvage egy szempillantás alatt a padlón termett, előbb megpróbálta felrázni a kisasszonyt, majd miután nem járt sikerrel, új terv után nézett. Felmérvén a lehetőségeket, stratégiai és kinetikai ismereteinek segítségével gyors számításokat végzett. Ha a szoba túlvégében lévő akvárium tartalmát kiboríthatná a padlóra...

A döntéshez elég volt egy rövid pillanat. Ugrás előtt egy elszenesedett játékdarabot fogott két kezébe, hogy a babaszoba falára írja utolsó üzenetét: "Ne sírj értem, Marianne!" majd teljes erejéből az akvárium törékeny falának vetette magát.

2008. december 4., csütörtök

Háromkirályok

A dereglye utasaival mit sem törődve hánykolódott a vizen. A hajó tőkesúlyát látták utoljára, majd az is tisztelegve elmerült meg sem állva a tenger koromfekete mélyéig. A vadul tomboló vihar közepette az Úriember fejére csapta magasított cilinderét, a Szerzetes egy asztalkendőbe csavart kenyeret szorongatott, a Firkász a Bíró feleségének kabinjából elorzott babaházzal játszadozott mintha misem történt volna. Az est a továbbiakban eseménytelenül telt. Pár óra leforgása múlva a kelő Nap sugara megcsillant egy tükörsima fejbúbon, bársonyos érintésével felébresztve annak tulajdonosát. Kisvártatva szárazföld tünt fel a horizonton az örömkönnyekkel teli szemek előtt.

A Szerzetes a parton maradt halászni, a másik kettő felfedezőútra indult. Az Úriember csodával határos módon szárazon maradt gombolós cipőjével kimérten lépkedett a homokban, őt a Firkász követte dérrel-dúrral jobb kezében a babaházzal. Jócskán benne jártak a dzsungelben, de egy szó nem sok annyi nem hagyta el ajkaikat. Mindketten a katasztrófába torkollott útról, szerencsés megmenekülésükről valamint félbehagyott otthoni temérdek elfoglaltságaikról elmélkedtek. Töprengésükből vérfagyasztó kiáltás rázta fel őket. Az Úriember kihúzta magát és reflexből megigazította nyakkendőtűjét, társa jobb híján elhajította a babaházat. Másodpercek múlva rémtörténetbe illően kifestett arcú fűszoknyás bennszülöttek tüntek fel. Dárdáikat, ökleiket rázva akarták leteríteni a két idegent, amikor egyikük zagyva nyelvükön hadarni kezdett. A diskurzusba többen is csatlakoztak. "Mintha téged hallanálak." jegyezte meg az Úriember finom mosollyal szája körül. A Firkász rákvörös lett a méregtől és rá akarta vetni magát inzultálójára. A vademberek egyike kettejük közé állt mire a Firkász meghunyászkodva lépett hátra. A behemót árnyékából az Úriember hangjában lehelletnyi éllel közölte: "Ez a megtermett jóember lesz a segédem, ha párbajozni akarnál legközelebb." Egy kistermetű szigetlakó intésére mindenki elnémult. A Főnök közelebb ment a mit sem sejtő Firkászhoz és meghúzta a szivárvány színeiben játszó szakállát, mire az áldozat cérnavékony hangon nyikkantott egyet. A Főnök elégedetten felhorkantott és énekelve elindult, mutatva az utat a megrökönyödött barátoknak. Valaki megtalálta a babaházat és az értetlenül maga elé motyogó Firkász kezébe nyomta. Felkerekedett hát a különös karaván. "Szegény Szerzetes, mi történhetett vele ? " - gondolták mindketten, miközben próbáltak lépést tartani a harsányan daloló előljáróval.

Az énekszó akkor hallgatott el, amikor jó fél óra múlva megérkeztek a Faluba. A nép izgatottan sustorogva bámulta a távolból jötteket, néhány fiatal nő leplezetlen érdeklődéssel nézte őket - nem elkerülve a Firkász figyelmét. Ábrándozásából a kenyeret hóna alatt szorongató Szerzetes kiáltása verte fel: "Testvéreim ! Áldom a sorsot, hogy épségben újra láthatlak Titeket." ezzel megölelte az elképedt Úriembert (aki utána titokban kiegyengette a ráncokat felsőkabátján) és a fejét nyíltan ide-oda forgató Firkászt. A Szerzetes rendre elmesélte, hogyan került a Faluba.

"A Gondviselésről merengve kifogtam egy nagy levélre való halat, amikor szólított a Természet. Bementem a fák közé, felhajtottam a csuhám és...." Ekkor az Úriember közbevágott: "Ennyi elég is lesz." A kissé megbántott mesélő folytatta: "Szóval, dolgom végeztével visszamentem a partra ahol döbbentem láttam, hogy drága kincsemnek lába kélt. Kétségbeesve beszaladtam az erdőbe, néztem balra, néztem jobbra. Egyszer csak itt találtam magam ezek a jótétlelkek között. Alig hittem a szememnek, amikor egészben megleltem." és felmutatta a kenyér sértetlen végét - a másik sarkot leharapta, nem bírt ellenállni a kísértésnek. "Utána táncoltunk, közben furcsamód mindenki meg akarta simogatni a fejemet. Majd rövidesen rá megjöttetek." A Firkász meg se mukkant az elbeszélés alatt, végig a körülöttük ácsorgó virágszálakban gyönyörködött. A mindig távlatokban gondolkodó Úriember félhangosan morfondírozott: "Igen, de ezután hogyan tovább ?" Kezdte kissé zavarni, hogy a gyerekek a napfényben szikrázó ónixbetétes nyakkendőtűjét akarták mindenáron megkaparintani.

Az ünnepi pálmalevélbe bugyolált Főnök méltóságteljesen lépett hozzájuk. Az izgatott kuruttyolás abbamaradt, az emberek sorfalat alkottak. Egy nyitott kunyhóhoz vezették hármukat. Anyja ölében egy gyermeket láttak, kettejük mögött a büszke apát. A kisded szelíden nézett mindnyájukra.

2008. december 1., hétfő

Az Operaház mélyén

A vacsora után először a hölgyek érkeztek meg a szalonba, krinolinos uszályaikat affektáltan húzva maguk után. Szivarjuk után az urak is átjöttek a dohányzószobából és a napi politika veszedelmes vizeire irányították az eladdig könnyed társalgás hajóját. De a témákból hamar kimerülve végre sikerült elérkezniük az évad botrányához, az operaházi gyilkossághoz. A bűntett nem volt más mint egy szokványos hirtelen felindulásból elkövetett harsány, úgymond vulgáris és kegyetlen emberölés, de kapva kapva a társaságban tartózkodó médium jelenlétén, az est központja, a nem is olyan régen még elsőbálos Grünwald kisasszony felkiáltott, hogy tartsanak azon nyomban egy szeánszot, amiben megidézik az áldozatot. Ugyan a médium nem volt felkészülve ilyen ad hoc jellegű szórakoztatásokra, rövid gondolkodási idő után mégiscsak rábólintott és beadta derekát a bájos Grünwald kisasszony szeszélyének. A személyzet nyomban előhozott egy kerek asztalt és a népes társaság helyet foglalt, lelkiekben felvértezve magukat a véres és kegyetlen szórakozásra. A fények elhalványultak és némi csend után megkezdődött a kopogás és a felkészületlenül is magával ragadó médium szájából, orrából és füléből kavargóan és kezdetben vajmi bizonytalanul előkúszott az ektoplazma. Az est vendégei döbbenetükben hátrahőköltek, de az asztal felett mégiscsak összeállt az áttetsző szellemalak és belekezdett a rémes szórakoztatásba.



"Kristófnak hívnak és a babaházban dolgoztam, mint díszletes és jelmezes. Babaháznak hívtuk, de a kedves publikum csak, mint az Operaház ismeri ezt a csodát nagyszerű városunkban. A Színház téren, ahol áll, két szökőkút van előtte, maszkos harlekinok szobrai a vízköpők és az épület a gázlámpák fényében lenyűgöző látványt nyújt. Homlokzata sárgára van festve, mint egy habostorta úgy néz ki és nem hiába másolta le fazonját a Kohn áruház játékosztálya minden kisgyermek nagy örömére. Igen, igen, a Kohn-féle babaház levehető tetejével és felnyitható hátuljával nem más, mint a mi Operaházunk másolata. De minek is szaporítsam a szót Kohnék javulására, inkább mindjárt a gyilkosság leírására terelem azt, elvégre az egybegyűlt társaság erre kíváncsi, nemdebár?"

"Mint említettem, a babaházban voltam díszletes és az évad nagysikerű darabjában, Tell Vilmos balettjában is jómagam dolgoztam a színpad felett, működtettem a csörlőket és fel-le húzogattam a köteleket. Mint a kedves egybegyűltek is tudják, a balett sikeres, hogy azt ne mondjam, talán az évad legnagyobb sikere, amiben Veronicának, a perui príma balerinának nem kis része van. Ez a törékeny, egzotikus szépség táncolta Mathilde szerepét és én fentről bámultam, hogy hogyan játszik a rivalda fénye a tüllre hímzett gyöngyszemeken. De Veronica akkor még egy pillantásra sem méltatott, csak táncolt és a próbák után pedig azzal a harisnyába bujtatott ripacs Perlekyvel hagyta el a teátrumot. Én pedig rágtam magam, hogy mikor ejtsem rá a svájci Alpokot..."

"De a premiere után minden egycsapásra megváltozott. Veronica már nem törődött olyan sokat Perlekyvel, aki féltékenységében alig tudta eltalálni számszeríjával az almát fia fején. A harmadik előadás közben úgy időzítettem, hogy pont ugyanakkor kelljen áthaladnom egy szűk díszletközben, amikor Mathilde kissé felhevülten kitáncol onnan és az árnyak rejtekében hagytam, hogy az ékes tüll végigsúroljon. A hetedik előadáson Veronica már várt ugyanott és csepp kis szájával enyémet kereste - az elcsent csók íze émelyítő volt, mint a méz. A vágytól lázasan hajnalig vacogtam aznap éjszaka. De a nagy beteljesülésre a tizenegyedik előadásig várnom kellett, mert Perleky ismét felbukkant, követelőzve és erőszakosan, jaj, szegény Veronica színpadi sminkje sem volt elég vastagon felfestve, hogy eltakarja annak a Rém brutalitásának nyomait."

"Azon a tizenegyedik estén, a második részbeli jelenése előtt Veronica eljött hozzám a színfalak mögé és mialatt a közönség a juhászok májusát szemlélte, addig mi ketten titokban bujtunk össze. Légyottunkat viszont a kar törte meg, amint átsuhant mellettünk és a függönyök mögül felsejlett a sötétből leselkedő Perleky alakja. Szegény Veronica remegve futott be a második részbe és az egész jelenet alatt Mathilde Arnold háta mögé bujt Tell Vilmos rémes tekintete elől. Én viszont már fentről emeltem a tóparti díszletet és cseréltem át az altdorfira. Kezdődött a harmadik rész. Kesler kalapja ott volt a póznán és Tell Vilmosunk már edzette is számszeríját, hogy fia fejéről lelője az almát. A zene egyre drámaibbá vált, ahogy a vadász célzott, a fiú szerepét túljátszva remegett és én az unalomtól ásítottam egy nagyot. Veronica nem volt a színpadon. De akkor, pont, ahogy a zene a legharsányabb pontjához ért, Perleky felemelte fegyverét és már nem a gyerekre szegezte, hanem rám, rémes, vadul forgó őrült szemeivel rám meredt és az utolsó emlékem, hogy látom, ahogy az ujja megrándul az elsütővason!"

A szeánsz után Grünwald kisasszony kissé finnyás arckifejezéssel seperte le fekete bársony estélyijéről az ektoplazma maradványait...