Vesekövet Karácsonyra

Mogura álla majd' leesett, két kezével próbálta visszaakasztani azt kínai, utángyártott illesztékekeibe, miközben elképedve meredt a neuroüzenet áttetsző ablakára. "Méghogy vesekő! Mégis, mit képzel magáról ez a némber?" Az üzenet lassan szertefoszlott és Mogura szemei előtt felsejlett a valóság nyirkos, csontig hatoló borzongása. Mintha csak most ocsúdott volna, úgy rázta meg magát és nézett szét maga körül. "Nem lett volna szabad hozzáférést adni neki saját szürkeállományomhoz" morfondírozott magában. Már az első este után megmutatta foga fehérjét, és apránként követelődzve kiharcolta magának a teljes uralmat. Hiába szórakoztatóipari modul, mégiscsak nőből faragták!

"Mégis, honnan a fenéből szerezzek neki vesekövet?" Ez alatt a hellyel-közel együtt, vagy legalábbis egymást kölcsönösen kihasználva, egymással közös szimbiózisban eltöltött néhány év alatt mindig sikerült állnia a sarat, eleget tennie barátnője egyre szélsőségesebb követeléseinek. Elsősorban ez a mondvacsinált Karácsonyi őrület volt a legjobb ürügy, az az alkalom, amikor Mogura sosem visszakozhatott, sosem bújhatott ki a szorítás alól. "Csak egyszeeer egy éééévben, malaaaaac, tedd meg ezt nekem!" visította a szemei előtt megjelenő video-üzenet. Gyűlölte, amikor malacnak nevezték, mivel már így is magán hordta a Vakond nevet, görnyedt, kövér teste, fekete infra szemimplantátumai és a testét fedő rövid, bársonyos szőrtakaró miatt. Barátnője hangszínéhez alkalmazkodni képtelen hangreceptorai pedig a magasabb tartományokba fordulva recsegve-sípolva torzították a bejövő jelet. Így vált egy-egy hosszú nap végén a kikapcsolódásnak vélt, együtt töltött idő az érzékelést tompító és implantátum-nyugtató olcsó, generikus kínai drogok közel túladagolásává. Valahogy mégis sikerült túlélni mindet...

A kétezer-harmincadik év környékén jelentek meg a fogyasztói piacon a tömegek számára is elérhető, szteroidokkal dúsított génprogramok, amik hatására a fogyasztó megélhetett lényegében bármilyen testi vagy lelki állapotot. Eleinte hihetetlen sikere volt ezeknek a gyorsprogramoknak, amik felelőtlen szórakozást kínáltak akár csupán egy estére, akár egy hétvégére is. Ily módon kerültek piacra előbb a huszadik század, majd később a középkor "népszerű" betegségei is, így vált újra hétköznapivá a bubópestis, a szárazlepra, vagy akár a tífusz. Az időtöltés ezen szélsőséges válfaja minden káros mellékhatástól mentesnek hirdette önmagát, feltéve persze, ha az a tiszta forrásból származott, és a GenTech, Inc. neve garancia volt minderre. Mindidáig sikerült barátnőjét lebeszélni erről a luxusról, hiszen csak a kiváltságosak engedhették meg maguknak, hogy elvarázsolják magukat Shin-Tokyo fertőjéből.

Mogura magába zuhanva barangolt Shinagawából északkelet felé tartva, agyában az elkerülhetetlen sors nyomasztóan sötét, lüktető fájdalmával. "Tudtam, hogy nem lehet örökké odázni ezt, tudtam, hogy előbb-utóbb már nem bírja majd tovább és neki is kell majd valami ilyen izé. Legjobb lett volna el se mennem Nishi-Azabuba azon az éjszakán... most mennyivel egyszerűbb volna az életem, egy ilyen púp nélkül!" Ahogyan a huszadik és a kora huszonegyedik század fogyasztói betegsége a kellékek, kiegészítők irányába terelte az embereket, úgy vágyott napjainkban a legutolsó ganguro is egy neuro-élményre. "Mintha nem volna elég a kiberjack-szklerózis, vagy más bakteriális, ne adj' isten, vírusos implantátum fertőzés, ezeknek csak a betegség kell!? Nem fér a fejembe..." A puszta gondolat is remegő undorral töltötte el, mivel maga is jól ismerte az olcsó, egymáshoz nem kalibrált, nem tesztelt testrészek, beültetett elemek által okozott, őrületig sanyargató kínokat. Automata érzéstelenítő chipet is kapott, de ez nem volt képes a saját testén kívüli fantomfájdalmak leküzdésére.

Néha viszont úgy vélte, ez az az ár, amit fizetnie kell. A kiba-i szeméttelep közelében akadt rá arra a használt szervboltra, ahol infraszemeit vette, bagóért. Mivel az örök éjszakában dolgozott, újonnan szerzett üveggolyói nagyban megkönnyítették munkáját a csatornákban. A gyakran jelentkező fájdalom pedig ízzó vasgolyóként égette belülről koponyáját... Őrjöngő kínok közt csakis ilyenkor volt képes előző viselőjének sejtjeibe ivódott emlékeit újra és újra átélni, szemein át látni a régi világot. Ilyenkor láthatta az öblöt, ahogy annak koszoskék vize elterült Yokohama és Chiba közt, látta a hajókat, az uszályokat ahogy azok méltóságteljesen úsznak át a Rainbow Bridge szertefoszlott ezüstfényei alatt... Az élmény valós volt, és ahogy tekintetét az égre emelte, látta a sirályokat, ebben a néma világban, miközben füleit elnémította az ordító agónia. Mégis, ilyenkor volt csak igazán boldog és szabad, bársonyos arcszőrzetét forró örömkönnyek szántották végig.

Ahogy a drogok lassanként lemosták fájdalmát, úgy aludtak ki a fények is a hídon, úgy vált az azúrkék ég áthatolhatatlan szürke fellegvárrá és vette át az egykori Tokyo-öböl helyét az eredetileg Tange Kenzo által megálmodott, lebegő üvegszálas betonsziget. Most, a Shiba park dombjáról még éppen látni vélte ahogy a régi Torony vörös fényeivel az ég felé tör, majd összezuhantak a lámpák ahogy a delírium bizonytalan szédelgése kitöltötte az éjszakát. A néhai part irányába veszett tekintettel lüktettek fejében az ezer színben pompázó neonok szentjánosbogarai, majd ez a pulzálás is alábbhagyott a mozdulatlannak tűnő rengetegben. A távolban Hamamatsu-cho tornyai magasodtak a város fölé, elit lakónegyedei által alkotott második- és harmadik szint jelezte, hogy az élet nem csak a struktúrákban, de a társadalomban is megosztott. Lelki szemei előtt látta a hatalmas átriumok mögötti pazarló fogadásokat, fényűző koktélpartikat, ahogyan az emberek mulattak. Egyedül nekik adatott meg a valós élmény programja, egyedül ők tölthettek fel igazi génrutinokat. Ők voltak az elérhetetlenek, akik talán soha nem látták már, mi folyik a föld felszínének mocsokba és szürkeségbe burkolt hétköznapjaiban. Az igazi élmény, a valós életérzés, ez az ami számukra elérhető de senki más nem tapasztalhatja meg - és itt van Ő maga, egy nyomorult vakond, egy senki, akinek szemein keresztül feltárul a való világ, a csalfa függönyök által takart múlt hús-vér emlékei. Egy ilyen kincs birtokában mi egyébre vágyhat a földi halandó? "Bárcsak megoszthatnám ezt valakivel..."

A domboldalon lefele botladozva a távolból ütemes csilingelés ütötte meg a fülét. Előbb darabos fehérzajként jelentkezett, pillanatok múlva már velejébe markolt a parányi démonűző lélekharang. Mint bogarat a lámpa fénye, vonzotta Mogurát e dallam. A domb lábához érve sodorta a hideg szél a Zojoji templom romjaihoz, ahol a daimon kapu előtt egy takuhatsu kolduló szerzetesbe botlott. Fején gomba kalapjával, kolduló csészével rendületlenül állt a nehezedő ólmos esőben. "Vajon mire gyűthet, amikor a huszonhatos rendelet óta tiltott minden nyilvános vallási- vagy tüntető demonstráció?" Megkérdezvén, a szerzetes így felelt: "Áldás és békesség, ki szíveden viseled sorsunkat. Nagy tiszteletű Sawaki roshi megmentésén fáradozunk kilenc testvéremmel, kinek élete egy kritikus műtéttől függ. Mivel már négy éve illegalitásba kényszerültünk, hívein adományaiból élünk, de pénzünk nincs a beavatkozásra. Veséjében kell összezúzni a követ, ami már méretében vetekedik a Sensoji szentélyében féltve őrzött gyermek Sákjamuni szobor fejével..."

Mogura agyában lassan kezdett összeállni a kép, ahogy félig leesett állkapcsát igazgatta a helyére. "Én tu...tu... tudok egy donort, akit érdekelne ez a méretes kavics!" vágta rá izgatottan. Az igazi... a páratlan élmény! Program ilyenre nem képes!

Ahogy feltekintett, a fellegek alatt úszva a levegőben, sivítva repült át egy csapat sirály.