Párizs Montmartre kerületében élt egyszer egy kislány, akit Marianne-nak hívtak. Egészen pontosan a Marie Antionette de Guénégaud névre hallgatott. Édesapja, François de Guénégaud, udvari kincstárnok lévén családját is elhalmozta kincsekkel, minden földi jóval, így Marianne-nak olyan gyerekszobája volt, amilyet a gyerekek még talán álmodni se mertek volna... Marianne dadája, Geneviéve, minden héten szolgákat küldetett a messzi gyarmatokról hazatérő kereskedők hajóira, és maga válogatta össze a kis hölgy leendő játékait. Ígyhát lett neki rubintszemű madara Marokkóból, selyemkaftános tigrise a messzi Indiából, fekete jádé teknőse a kínai birodalomból, ébenfa-faragott elefántja Fekete-Afrikából...
Gyerekszobájából nyílott a külön erre a célra berendezett, arannyal és brokáttal borított játszószoba, ahol a kisasszony előszeretettel töltötte délutánjait. A kereskedő hajósok már-már versengtek, ki tud minél előkelőbb ajándékot hozni őneki, főként mivel a dada a kincstári erszényből bőségesen jutalmazta az újabb különlegesen páratlan darabokkal előrukkolókat.
Egy idő után egyre nehezebb volt eleget tenni a leány kényének-kedvének, nem kellett már neki sem arany, sem ezüst, régi játékait is mind bedobálta a sarokba. Tanakodtak is az üzérek, mivel a dada egytől egyig elutasította az újabb ajánlatokat, legyen az ékkő, brokát, nemes fa ötvözete... Marianne már toporzékolva követelte az újabb és újabb játékszert és látszólag senki vagy semmi nem bírt a kedvében járni. Ígyhát a dada maga utazott le a marseilles-i kikötőbe, remélvén, hogy hátha szerencsésebb lesz, mint a szégyenszemre pórul járt szolgálók.
Történt is, hogy a Canebière hosszú utcáját járván, a Vieux-Port irányában az árusok portékáit mustrálva az egyik bódé előtt embertömegbe botlott. A sátor belsejében a földre terített szőnyegen kis porond állott, aminek a tetején egy apró teremtmény ugrándozott, táncolt, és különféle mutatványokkal nyűgözte le az összesereglett népet. A dada csak ámult, magával ragadta a figura ügyessége, hajlékonysága, humoros gesztusai - mintha csak szakasztott mása lett volna az embernek! Bár tetőtől talpig finom szőr borította és a lábát is, mintha csak keze volna, felváltva használta. Genévieve asszony el volt ragadtatva, mivel úgy vélte, sikerrel járt, rálelt a legújabb játékszerre, ami majd mosolyra bírja az úri leányt. Rögvest utasította is a szolgálókat, hogy alkudjanak az árussal.
Nagy meglepetésére a vártnál nehezebb volt üzletet kötni, hiszen az arab nem akart megválni az apró jószágtól, de végül győzött a feneketlen kincstári tárca. Amikor a dada az állatka neve után érdeklődött, a kereskedő így felelt: "Oh, madame, c'est juste une sauvage de Maghreb!", ennél fogva dada úgy döntött, Sauvage névre fogja keresztelni.
Otthon a montmartre-i palotában a rajongás ezidáig sosem látott méreteket öltött. Marianne el volt ragadtatva az apró Sauvage-tól, az pedig mintha élvezte volna a neki szentelt figyelmet, produkálta magát, kézenállt, ugrókötelet játszott a saját farkával, pörgött-forgott maga körül. Mondani sem kell, hogy a kislány egy percre sem volt hajlandó megválni legújabb szerzeményétől, egészen annyira, hogy a babaszobából egyenesen a saját gyerekszobájába költöztette a kis jószágot. Még az ágyába is beengedte, hogy aztán az szuszogva gömbölyödjön össze a lábánál. A boldogság határtalannak tűnt, a dada szívét pedig elöntötte a nyugalom és a szerető ragaszkodás láttán érzett öröm.
Az álombeli, csodás állapot egészen addig tartott, míg Sauvage viselkedése nem okozott túl sok gondot. Ám ahogy az a természet Nagy Könyvében írva vagyon, a szabadság ösztöne előbb-utóbb a felszínre tör. Így volt ez esetünkben, amikor is az állatka egy napon, gazdája iskolában lévén, unatkozván kiszökött a babaszobából és dzsungelnek vélvén a kastély nagytermét, mint orkán, söpört végig azon. A hazatérőket rettenetes látvány fogadta: Ming-kori kínai vázák összetörve, selyembrokát függönyök leszaggatva, a kristály csillár is viharverten lógott a mennyezetről. Cserepek és szilánkok hevertek szerteszét. A baronesse-t repülősóval élesztgető szolgálókat a felocsúdott úrihölgy dühében ütötte-verte, rizsporos parókáját tépázva sikoltotta lánya nevét.
A kis kedvenc életét egyedül Marianne zokogó könyörgése mentette meg, egy feltétel mellett: ha azon nyomban illemet tanul és beiskoláztatik a vérszomjas fenevad. Így még aznap küldettek a császári udvar illem- és kellem-tanáraikért, hogy birkózzanak meg a lehetetlennek tűnő feladattal. Ki hallott még olyanról, hogy egy dzsungellakó majom viselkedni tudott volna? De nem hiába voltak udvari tudorok, ha egyszer a császári sarjakból is embert, trónörököst voltak képesek faragni! Sauvage vesztegzár alá került, okítása hónapokon át folyt. Lektorok oltották beléje a tudományt, a számvetést, az aritmetria és geometria titkait, a betűvetés és olvasás ismeretét - szinte mindent, amit a tanrend előírt. Szabók vettek róla méretet, cipészek tanakodtak, hogyan is lehetne kézre lábtyűt húzni, míg végül is elkészült a nagy mű.
Egy szeptemberi délelőttön, miután a dada, majd az úrnő is áldását adta, elővezették az emberségre újjászülettett rémet. A bársony frakkban, zsorzsett ingben megjelenő Sauvage embereket megszégyenítő tökéletességgel pukedlizett, majd kezet csókolt a mademoiselle-knek, végül kis gazdájának, akik szóhoz sem jutottak ámulatukban. A tantestület vezetésével egy rögtönzött iskolapad és tábla előtt összetett osztási- majd szorzási műveleteket hajtottak végre. Sauvage - beszédre nem lévén képes - krétával a táblára írva idézte a klasszikusokat, majd az ariszotelészi filozófia főbb gondolataiból szemezgetett. A kifejezetten ez alkalomra összesereglett burzsoázia nem győzte szolgálóit tapsra ösztökélni, némelyikük nem restellte maga is összevernie úri tenyerét. Az előadás végezetével a bárónő így szólt lányához: "Nos, mit szólsz, ugye, hogy sikerült embert faragnunk ebből a vadállatból?" Marianne, mintha csak most ocsúdott volna, vágta vissza hetykén: "Ez már nem olyan, mint régen volt. Unalmas. Fúj, nem kell!" mire az egybegyűltek egy emberként hördültek fel. "Botrányos!" "Hallatlan!" "Skandallum!" záporoztak a kiáltások, hölgyek ájuldoztak, urak nyúltak a bourbon-os pohár után...
E botrányos jelenetet követően a vérig sértett baronesse végleg babaszoba-fogságba zárta Sauvage-t, aki magányában töprengeni kezdett. A beléje táplált tudás hatására megtanult gondolkozni, aggódni, szorongani; egyetlen gazdája által elutasítván tiszta, őszinte szíve összetörött az élettelen, megunt játékokkal teli babaszobába zárva. Minden ereje elhagyta, eddig számára ismeretlen levertség és tehetetlen erőtlenség vett rajta erőt. Már a dzsungel hívó szavára sem emlékezett; a polcon feküdve csak Marianne mosolygó arcát látta szemei előtt...
Hónapok teltek el ily módon, a Szeptemberből December, majd Január lett és beköszöntött a zord tél. Odakinn pustolva esett a hó és a nagy hidegre való tekintettel a cselédek tüzelőt nem kímélve ízzásig fűtötték a kályhákat. Miután az egyik reggel a fiatal hölgy toporzékolva ütötte-verte szobalányát, hogy miért csak langyos a kézmosó vize, a dada elrendelte a szobákban való parázsló kelyhek kihelyezését. Ám ahogyan az Ördög, a magára hagyott tűz sem aluszik, egy éjszaka kipattant egy parázs a nyílt tálcából, egyenesen a padlót borító kelmékre. A babaszobában a már álmot nem ismerő Sauvage hirtelen füstszagra riadt. Felmérte, hogy az egyre erősödő és sűrűsödő felhő nem tartogat sok jót és mivel az ajtó alatti résen, majd később az afölötti ablaknyíláson át is szivárogni kezdett, hirtelen a szívébe hasított a felismerés - márpedig ez Marianne szobájából jön!
Elernyedt izmai azon nyomban megfeszültek és az ajtó feletti nyílás felé repítették. Egy lendülés, egy pördület, és már át is kúszott a keskeny nyíláson a szomszéd szobába, ahol már azóta állt a füst. Ahogy azt sejtette, Marianne az igazak álmát aludta, mákonyos tejtől elringatva, az ágya melletti, egyre terjedő veszedelemről mit sem sejtve. Sauvage egy szempillantás alatt a padlón termett, előbb megpróbálta felrázni a kisasszonyt, majd miután nem járt sikerrel, új terv után nézett. Felmérvén a lehetőségeket, stratégiai és kinetikai ismereteinek segítségével gyors számításokat végzett. Ha a szoba túlvégében lévő akvárium tartalmát kiboríthatná a padlóra...
A döntéshez elég volt egy rövid pillanat. Ugrás előtt egy elszenesedett játékdarabot fogott két kezébe, hogy a babaszoba falára írja utolsó üzenetét: "Ne sírj értem, Marianne!" majd teljes erejéből az akvárium törékeny falának vetette magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése