Vesekövet Karácsonyra

Mogura álla majd' leesett, két kezével próbálta visszaakasztani azt kínai, utángyártott illesztékekeibe, miközben elképedve meredt a neuroüzenet áttetsző ablakára. "Méghogy vesekő! Mégis, mit képzel magáról ez a némber?" Az üzenet lassan szertefoszlott és Mogura szemei előtt felsejlett a valóság nyirkos, csontig hatoló borzongása. Mintha csak most ocsúdott volna, úgy rázta meg magát és nézett szét maga körül. "Nem lett volna szabad hozzáférést adni neki saját szürkeállományomhoz" morfondírozott magában. Már az első este után megmutatta foga fehérjét, és apránként követelődzve kiharcolta magának a teljes uralmat. Hiába szórakoztatóipari modul, mégiscsak nőből faragták!

"Mégis, honnan a fenéből szerezzek neki vesekövet?" Ez alatt a hellyel-közel együtt, vagy legalábbis egymást kölcsönösen kihasználva, egymással közös szimbiózisban eltöltött néhány év alatt mindig sikerült állnia a sarat, eleget tennie barátnője egyre szélsőségesebb követeléseinek. Elsősorban ez a mondvacsinált Karácsonyi őrület volt a legjobb ürügy, az az alkalom, amikor Mogura sosem visszakozhatott, sosem bújhatott ki a szorítás alól. "Csak egyszeeer egy éééévben, malaaaaac, tedd meg ezt nekem!" visította a szemei előtt megjelenő video-üzenet. Gyűlölte, amikor malacnak nevezték, mivel már így is magán hordta a Vakond nevet, görnyedt, kövér teste, fekete infra szemimplantátumai és a testét fedő rövid, bársonyos szőrtakaró miatt. Barátnője hangszínéhez alkalmazkodni képtelen hangreceptorai pedig a magasabb tartományokba fordulva recsegve-sípolva torzították a bejövő jelet. Így vált egy-egy hosszú nap végén a kikapcsolódásnak vélt, együtt töltött idő az érzékelést tompító és implantátum-nyugtató olcsó, generikus kínai drogok közel túladagolásává. Valahogy mégis sikerült túlélni mindet...

A kétezer-harmincadik év környékén jelentek meg a fogyasztói piacon a tömegek számára is elérhető, szteroidokkal dúsított génprogramok, amik hatására a fogyasztó megélhetett lényegében bármilyen testi vagy lelki állapotot. Eleinte hihetetlen sikere volt ezeknek a gyorsprogramoknak, amik felelőtlen szórakozást kínáltak akár csupán egy estére, akár egy hétvégére is. Ily módon kerültek piacra előbb a huszadik század, majd később a középkor "népszerű" betegségei is, így vált újra hétköznapivá a bubópestis, a szárazlepra, vagy akár a tífusz. Az időtöltés ezen szélsőséges válfaja minden káros mellékhatástól mentesnek hirdette önmagát, feltéve persze, ha az a tiszta forrásból származott, és a GenTech, Inc. neve garancia volt minderre. Mindidáig sikerült barátnőjét lebeszélni erről a luxusról, hiszen csak a kiváltságosak engedhették meg maguknak, hogy elvarázsolják magukat Shin-Tokyo fertőjéből.

Mogura magába zuhanva barangolt Shinagawából északkelet felé tartva, agyában az elkerülhetetlen sors nyomasztóan sötét, lüktető fájdalmával. "Tudtam, hogy nem lehet örökké odázni ezt, tudtam, hogy előbb-utóbb már nem bírja majd tovább és neki is kell majd valami ilyen izé. Legjobb lett volna el se mennem Nishi-Azabuba azon az éjszakán... most mennyivel egyszerűbb volna az életem, egy ilyen púp nélkül!" Ahogyan a huszadik és a kora huszonegyedik század fogyasztói betegsége a kellékek, kiegészítők irányába terelte az embereket, úgy vágyott napjainkban a legutolsó ganguro is egy neuro-élményre. "Mintha nem volna elég a kiberjack-szklerózis, vagy más bakteriális, ne adj' isten, vírusos implantátum fertőzés, ezeknek csak a betegség kell!? Nem fér a fejembe..." A puszta gondolat is remegő undorral töltötte el, mivel maga is jól ismerte az olcsó, egymáshoz nem kalibrált, nem tesztelt testrészek, beültetett elemek által okozott, őrületig sanyargató kínokat. Automata érzéstelenítő chipet is kapott, de ez nem volt képes a saját testén kívüli fantomfájdalmak leküzdésére.

Néha viszont úgy vélte, ez az az ár, amit fizetnie kell. A kiba-i szeméttelep közelében akadt rá arra a használt szervboltra, ahol infraszemeit vette, bagóért. Mivel az örök éjszakában dolgozott, újonnan szerzett üveggolyói nagyban megkönnyítették munkáját a csatornákban. A gyakran jelentkező fájdalom pedig ízzó vasgolyóként égette belülről koponyáját... Őrjöngő kínok közt csakis ilyenkor volt képes előző viselőjének sejtjeibe ivódott emlékeit újra és újra átélni, szemein át látni a régi világot. Ilyenkor láthatta az öblöt, ahogy annak koszoskék vize elterült Yokohama és Chiba közt, látta a hajókat, az uszályokat ahogy azok méltóságteljesen úsznak át a Rainbow Bridge szertefoszlott ezüstfényei alatt... Az élmény valós volt, és ahogy tekintetét az égre emelte, látta a sirályokat, ebben a néma világban, miközben füleit elnémította az ordító agónia. Mégis, ilyenkor volt csak igazán boldog és szabad, bársonyos arcszőrzetét forró örömkönnyek szántották végig.

Ahogy a drogok lassanként lemosták fájdalmát, úgy aludtak ki a fények is a hídon, úgy vált az azúrkék ég áthatolhatatlan szürke fellegvárrá és vette át az egykori Tokyo-öböl helyét az eredetileg Tange Kenzo által megálmodott, lebegő üvegszálas betonsziget. Most, a Shiba park dombjáról még éppen látni vélte ahogy a régi Torony vörös fényeivel az ég felé tör, majd összezuhantak a lámpák ahogy a delírium bizonytalan szédelgése kitöltötte az éjszakát. A néhai part irányába veszett tekintettel lüktettek fejében az ezer színben pompázó neonok szentjánosbogarai, majd ez a pulzálás is alábbhagyott a mozdulatlannak tűnő rengetegben. A távolban Hamamatsu-cho tornyai magasodtak a város fölé, elit lakónegyedei által alkotott második- és harmadik szint jelezte, hogy az élet nem csak a struktúrákban, de a társadalomban is megosztott. Lelki szemei előtt látta a hatalmas átriumok mögötti pazarló fogadásokat, fényűző koktélpartikat, ahogyan az emberek mulattak. Egyedül nekik adatott meg a valós élmény programja, egyedül ők tölthettek fel igazi génrutinokat. Ők voltak az elérhetetlenek, akik talán soha nem látták már, mi folyik a föld felszínének mocsokba és szürkeségbe burkolt hétköznapjaiban. Az igazi élmény, a valós életérzés, ez az ami számukra elérhető de senki más nem tapasztalhatja meg - és itt van Ő maga, egy nyomorult vakond, egy senki, akinek szemein keresztül feltárul a való világ, a csalfa függönyök által takart múlt hús-vér emlékei. Egy ilyen kincs birtokában mi egyébre vágyhat a földi halandó? "Bárcsak megoszthatnám ezt valakivel..."

A domboldalon lefele botladozva a távolból ütemes csilingelés ütötte meg a fülét. Előbb darabos fehérzajként jelentkezett, pillanatok múlva már velejébe markolt a parányi démonűző lélekharang. Mint bogarat a lámpa fénye, vonzotta Mogurát e dallam. A domb lábához érve sodorta a hideg szél a Zojoji templom romjaihoz, ahol a daimon kapu előtt egy takuhatsu kolduló szerzetesbe botlott. Fején gomba kalapjával, kolduló csészével rendületlenül állt a nehezedő ólmos esőben. "Vajon mire gyűthet, amikor a huszonhatos rendelet óta tiltott minden nyilvános vallási- vagy tüntető demonstráció?" Megkérdezvén, a szerzetes így felelt: "Áldás és békesség, ki szíveden viseled sorsunkat. Nagy tiszteletű Sawaki roshi megmentésén fáradozunk kilenc testvéremmel, kinek élete egy kritikus műtéttől függ. Mivel már négy éve illegalitásba kényszerültünk, hívein adományaiból élünk, de pénzünk nincs a beavatkozásra. Veséjében kell összezúzni a követ, ami már méretében vetekedik a Sensoji szentélyében féltve őrzött gyermek Sákjamuni szobor fejével..."

Mogura agyában lassan kezdett összeállni a kép, ahogy félig leesett állkapcsát igazgatta a helyére. "Én tu...tu... tudok egy donort, akit érdekelne ez a méretes kavics!" vágta rá izgatottan. Az igazi... a páratlan élmény! Program ilyenre nem képes!

Ahogy feltekintett, a fellegek alatt úszva a levegőben, sivítva repült át egy csapat sirály.

Fürdővízzel a gyereket...

Telt-múlt az idő a nevesincs szigeten. Egy szép napon a Firkász megpróbálta ékes anyanyelvére okítani a népet de csapnivaló tanárnak bizonyult. Ábécé helyett hosszú körmondatokat, költői kérdéseket - melyekre nyomban meg is válaszolt - zúdított a rövid idő múlva elszállingózó tanítványokra. Dohogva vonult a partra ahol díjakról, munkásságát éltető kritikákról próbált ábrándozni de gondolatai rendre visszatértek a Bírónál töltött számtalan estéi közül az egyikre.

"Ne kéresd már magad annyit!" nyafogott durcásan a Bíróné. A Firkász a játék kedvéért még óckodott egy kicsit de végül beadta a derekát. Kihúzta a komód legalsó fiókját - a házban amúgy is otthonosan mozgott - és elővette a kellékeket: egy bársonnyal bélelt parókát és a Bíró megboldogult nagymamájának fekete pár kalucsniját. Az asszony mindig megpukkadt a nevetéstől amikor a fejfedőt és lábbelit leszámítva pőre Firkász fel-alá masírozva handabandázott. Legtöbbször a ház galamblelkű, nagyothalló urát figurázta ki. Aznap a produkció a szokásosnál is jobban sikeredett. Elragadtatásában közönsége kegyesen kinyilatkoztatott: "Te vagy a kedvenc Bohócom." A vérig sértett Firkász csapot-papot otthagyva rontott ki a szobából és egyenesen az éjjeliedényével arra csoszogó Bírónak ütközött. A rézveretes kübliból egy vizespohárnyi a Firkász kalucsnis lábára loccsant. "Á-, hogy halad a nagyregénye?" érdeklődött a Bíró tudomást sem véve a balesetről. Majd gondoskodóan hozzátette: "Vigyázzon, meg ne hűljön nekem ebben a huzatos hodályban!" A Firkász felvette a méregdrága perzsaszőnyegről a jókora vesekövet és a Bíró reszkető szabad kezébe nyomta. "Ez minden bizonnyal az Öné." Nehéz volt az alkalomhoz illő búcsúszavakat találni, ezért helyettük a Firkász egy sunyi sugallatra felhelyezte hivatása jelképét jogos tulajdonosának fejére. A másik feszengve megköszönte: "Lekötelezett. Jó éjszakát!", azzal elvonult. A Firkász elsomfordált az egyik szolgálólány szobájába ahol - biztos, ami biztos - tartott egy rend váltásruhát. Megmosta kezeit, felöltözött azután pirkadatig gyomorkeserűt ivott a Lovásszal, akit Karácsonyra megajándékozott a kalucsnival.

Allegoria Sanctus

Az advent második vasárnapján a vecsernye után egyedül maradtam az apátság templomának gyóntatószékében és szégyenszemre be kell vallanom, hogy alulmaradtam az álmosság ellen fojtatott küzdelmemben. A templom hidege, a vecsernye tömjénillata és az a kenetteljes csend. Fejem le- lehanyatlott és nem vettem észre, hogy mikor jött be az a fiatal lány.

Ahogy egyre közelebb ért, úgy lett egyre hangosabb tűsarkú cipőjének kihívó kopácsolása a templomköveken. Nem tudom miért, de megpróbáltam magam elrejteni a gyóntatószék sötétjében és összehúztam magam olyan apróra, amennyire csak tudtam. A gyertyák fénye megremegett, ahogy a lány átment előttük és határozott léptekkel jött egyre közelebb. Vörös haja szoros kontyba volt fogva feje tetején és rövid ballonkabátja libbent minden lépésénél.

Szűz Mária kápolnájánál elmondott egy rövid imát, de azt befejezve már oda is térdelt gyóntatószékemhez. A rács árnyékfátyolba vonta bájos arcát.

- Vétkeztem atyám, könyörgöm oldozz fel!

- Hallgatlak - szóltam át és meg voltam róla győződve, hogy rekedt hangom kissé megijesztette ezt az ártatlannak tűnő fiatal lányt.

A gyónási titoktartás tiltja, hogy megosszam veletek amit mondott, de higgyétek el, hogy vadul felkorbácsolt az, amit hallottam. Csuhám alatt megmoccant valami.

- Bűneid alól feloldozást nyerhetsz - szóltam a gyónás végén és magamhoz intetettem. Parfümjének illata elnyomta a tömjénét. A templom hidegétől elgémberedett ujjaimmal otrombán matattam fekete bársony ruhája alatt. Hogy a fagyos ujjaimtól-e vagy a helyzettől, nem tudom, de mellbimbója engedelmesen bökte tenyerem. Gyönyörű, tágra nyílt bogárszeme ijedten csillogott. Fekete miniszoknyája és a térdközépig érő csipkés harisnyája közti ártatlan fehér bőr felsejlett a gyóntatószék homályában. A kéj glóriája...

A fiatal lányt az ölembe ültettem és vaskos ujjaimmal babráltam szoros kontyát, amíg a hosszú vörös haja ki nem bomlott, hogy eltakarja tonzúrám. Advent második vasárnapján a vecsernye után mindennek olyan szimbolikusnak kellett lennie.

Állatias ritmikus mozgásunk nem tartott sokáig és lassan, ernyedten vállamra borult.

- Dicsértessék - mondta, ahogy tükrébe nézve újra festette szemét.

- Mindörökké ámen - szóltam utána, de csak konok tűsarkai válaszoltak.

Advent harmadik vasárnapján már vért vizeltem minden egyes alkalommal és olyan érzés volt, mintha borotvapengékkel simogatnák az ördögök hímvesszőm belsejét. Tudtam, hogy szentségtörésemért nagyon súlyosan kell fizetnem; szifilisz vagy kankó. De amit a perjeltől kapok majd... Rettegtem Karácsony szent ünnepétől, amikor meg kell gyónnom tettemet. Advent utolsó hetén alig aludtam, rendtestvéreim aggódni kezdtek értem és a latrinán már szinte visítani lett volna kedvem. De szimbolikus mesém Szentestén, a completorium után ér véget, amikor iszonyú kínok között, ugyan nem szüzen, de a küblibe nagyot koppantva megszültem a legnagyobb ajándékot, amit kaphattam akkor Karácsonyra - egy félborsónyi vesekövet.

Savage, a babaház réme

Párizs Montmartre kerületében élt egyszer egy kislány, akit Marianne-nak hívtak. Egészen pontosan a Marie Antionette de Guénégaud névre hallgatott. Édesapja, François de Guénégaud, udvari kincstárnok lévén családját is elhalmozta kincsekkel, minden földi jóval, így Marianne-nak olyan gyerekszobája volt, amilyet a gyerekek még talán álmodni se mertek volna... Marianne dadája, Geneviéve, minden héten szolgákat küldetett a messzi gyarmatokról hazatérő kereskedők hajóira, és maga válogatta össze a kis hölgy leendő játékait. Ígyhát lett neki rubintszemű madara Marokkóból, selyemkaftános tigrise a messzi Indiából, fekete jádé teknőse a kínai birodalomból, ébenfa-faragott elefántja Fekete-Afrikából...

Gyerekszobájából nyílott a külön erre a célra berendezett, arannyal és brokáttal borított játszószoba, ahol a kisasszony előszeretettel töltötte délutánjait. A kereskedő hajósok már-már versengtek, ki tud minél előkelőbb ajándékot hozni őneki, főként mivel a dada a kincstári erszényből bőségesen jutalmazta az újabb különlegesen páratlan darabokkal előrukkolókat.

Egy idő után egyre nehezebb volt eleget tenni a leány kényének-kedvének, nem kellett már neki sem arany, sem ezüst, régi játékait is mind bedobálta a sarokba. Tanakodtak is az üzérek, mivel a dada egytől egyig elutasította az újabb ajánlatokat, legyen az ékkő, brokát, nemes fa ötvözete... Marianne már toporzékolva követelte az újabb és újabb játékszert és látszólag senki vagy semmi nem bírt a kedvében járni. Ígyhát a dada maga utazott le a marseilles-i kikötőbe, remélvén, hogy hátha szerencsésebb lesz, mint a szégyenszemre pórul járt szolgálók.

Történt is, hogy a Canebière hosszú utcáját járván, a Vieux-Port irányában az árusok portékáit mustrálva az egyik bódé előtt embertömegbe botlott. A sátor belsejében a földre terített szőnyegen kis porond állott, aminek a tetején egy apró teremtmény ugrándozott, táncolt, és különféle mutatványokkal nyűgözte le az összesereglett népet. A dada csak ámult, magával ragadta a figura ügyessége, hajlékonysága, humoros gesztusai - mintha csak szakasztott mása lett volna az embernek! Bár tetőtől talpig finom szőr borította és a lábát is, mintha csak keze volna, felváltva használta. Genévieve asszony el volt ragadtatva, mivel úgy vélte, sikerrel járt, rálelt a legújabb játékszerre, ami majd mosolyra bírja az úri leányt. Rögvest utasította is a szolgálókat, hogy alkudjanak az árussal.

Nagy meglepetésére a vártnál nehezebb volt üzletet kötni, hiszen az arab nem akart megválni az apró jószágtól, de végül győzött a feneketlen kincstári tárca. Amikor a dada az állatka neve után érdeklődött, a kereskedő így felelt: "Oh, madame, c'est juste une sauvage de Maghreb!", ennél fogva dada úgy döntött, Sauvage névre fogja keresztelni.

Otthon a montmartre-i palotában a rajongás ezidáig sosem látott méreteket öltött. Marianne el volt ragadtatva az apró Sauvage-tól, az pedig mintha élvezte volna a neki szentelt figyelmet, produkálta magát, kézenállt, ugrókötelet játszott a saját farkával, pörgött-forgott maga körül. Mondani sem kell, hogy a kislány egy percre sem volt hajlandó megválni legújabb szerzeményétől, egészen annyira, hogy a babaszobából egyenesen a saját gyerekszobájába költöztette a kis jószágot. Még az ágyába is beengedte, hogy aztán az szuszogva gömbölyödjön össze a lábánál. A boldogság határtalannak tűnt, a dada szívét pedig elöntötte a nyugalom és a szerető ragaszkodás láttán érzett öröm.

Az álombeli, csodás állapot egészen addig tartott, míg Sauvage viselkedése nem okozott túl sok gondot. Ám ahogy az a természet Nagy Könyvében írva vagyon, a szabadság ösztöne előbb-utóbb a felszínre tör. Így volt ez esetünkben, amikor is az állatka egy napon, gazdája iskolában lévén, unatkozván kiszökött a babaszobából és dzsungelnek vélvén a kastély nagytermét, mint orkán, söpört végig azon. A hazatérőket rettenetes látvány fogadta: Ming-kori kínai vázák összetörve, selyembrokát függönyök leszaggatva, a kristály csillár is viharverten lógott a mennyezetről. Cserepek és szilánkok hevertek szerteszét. A baronesse-t repülősóval élesztgető szolgálókat a felocsúdott úrihölgy dühében ütötte-verte, rizsporos parókáját tépázva sikoltotta lánya nevét.

A kis kedvenc életét egyedül Marianne zokogó könyörgése mentette meg, egy feltétel mellett: ha azon nyomban illemet tanul és beiskoláztatik a vérszomjas fenevad. Így még aznap küldettek a császári udvar illem- és kellem-tanáraikért, hogy birkózzanak meg a lehetetlennek tűnő feladattal. Ki hallott még olyanról, hogy egy dzsungellakó majom viselkedni tudott volna? De nem hiába voltak udvari tudorok, ha egyszer a császári sarjakból is embert, trónörököst voltak képesek faragni! Sauvage vesztegzár alá került, okítása hónapokon át folyt. Lektorok oltották beléje a tudományt, a számvetést, az aritmetria és geometria titkait, a betűvetés és olvasás ismeretét - szinte mindent, amit a tanrend előírt. Szabók vettek róla méretet, cipészek tanakodtak, hogyan is lehetne kézre lábtyűt húzni, míg végül is elkészült a nagy mű.

Egy szeptemberi délelőttön, miután a dada, majd az úrnő is áldását adta, elővezették az emberségre újjászülettett rémet. A bársony frakkban, zsorzsett ingben megjelenő Sauvage embereket megszégyenítő tökéletességgel pukedlizett, majd kezet csókolt a mademoiselle-knek, végül kis gazdájának, akik szóhoz sem jutottak ámulatukban. A tantestület vezetésével egy rögtönzött iskolapad és tábla előtt összetett osztási- majd szorzási műveleteket hajtottak végre. Sauvage - beszédre nem lévén képes - krétával a táblára írva idézte a klasszikusokat, majd az ariszotelészi filozófia főbb gondolataiból szemezgetett. A kifejezetten ez alkalomra összesereglett burzsoázia nem győzte szolgálóit tapsra ösztökélni, némelyikük nem restellte maga is összevernie úri tenyerét. Az előadás végezetével a bárónő így szólt lányához: "Nos, mit szólsz, ugye, hogy sikerült embert faragnunk ebből a vadállatból?" Marianne, mintha csak most ocsúdott volna, vágta vissza hetykén: "Ez már nem olyan, mint régen volt. Unalmas. Fúj, nem kell!" mire az egybegyűltek egy emberként hördültek fel. "Botrányos!" "Hallatlan!" "Skandallum!" záporoztak a kiáltások, hölgyek ájuldoztak, urak nyúltak a bourbon-os pohár után...

E botrányos jelenetet követően a vérig sértett baronesse végleg babaszoba-fogságba zárta Sauvage-t, aki magányában töprengeni kezdett. A beléje táplált tudás hatására megtanult gondolkozni, aggódni, szorongani; egyetlen gazdája által elutasítván tiszta, őszinte szíve összetörött az élettelen, megunt játékokkal teli babaszobába zárva. Minden ereje elhagyta, eddig számára ismeretlen levertség és tehetetlen erőtlenség vett rajta erőt. Már a dzsungel hívó szavára sem emlékezett; a polcon feküdve csak Marianne mosolygó arcát látta szemei előtt...

Hónapok teltek el ily módon, a Szeptemberből December, majd Január lett és beköszöntött a zord tél. Odakinn pustolva esett a hó és a nagy hidegre való tekintettel a cselédek tüzelőt nem kímélve ízzásig fűtötték a kályhákat. Miután az egyik reggel a fiatal hölgy toporzékolva ütötte-verte szobalányát, hogy miért csak langyos a kézmosó vize, a dada elrendelte a szobákban való parázsló kelyhek kihelyezését. Ám ahogyan az Ördög, a magára hagyott tűz sem aluszik, egy éjszaka kipattant egy parázs a nyílt tálcából, egyenesen a padlót borító kelmékre. A babaszobában a már álmot nem ismerő Sauvage hirtelen füstszagra riadt. Felmérte, hogy az egyre erősödő és sűrűsödő felhő nem tartogat sok jót és mivel az ajtó alatti résen, majd később az afölötti ablaknyíláson át is szivárogni kezdett, hirtelen a szívébe hasított a felismerés - márpedig ez Marianne szobájából jön!

Elernyedt izmai azon nyomban megfeszültek és az ajtó feletti nyílás felé repítették. Egy lendülés, egy pördület, és már át is kúszott a keskeny nyíláson a szomszéd szobába, ahol már azóta állt a füst. Ahogy azt sejtette, Marianne az igazak álmát aludta, mákonyos tejtől elringatva, az ágya melletti, egyre terjedő veszedelemről mit sem sejtve. Sauvage egy szempillantás alatt a padlón termett, előbb megpróbálta felrázni a kisasszonyt, majd miután nem járt sikerrel, új terv után nézett. Felmérvén a lehetőségeket, stratégiai és kinetikai ismereteinek segítségével gyors számításokat végzett. Ha a szoba túlvégében lévő akvárium tartalmát kiboríthatná a padlóra...

A döntéshez elég volt egy rövid pillanat. Ugrás előtt egy elszenesedett játékdarabot fogott két kezébe, hogy a babaszoba falára írja utolsó üzenetét: "Ne sírj értem, Marianne!" majd teljes erejéből az akvárium törékeny falának vetette magát.

Háromkirályok

A dereglye utasaival mit sem törődve hánykolódott a vizen. A hajó tőkesúlyát látták utoljára, majd az is tisztelegve elmerült meg sem állva a tenger koromfekete mélyéig. A vadul tomboló vihar közepette az Úriember fejére csapta magasított cilinderét, a Szerzetes egy asztalkendőbe csavart kenyeret szorongatott, a Firkász a Bíró feleségének kabinjából elorzott babaházzal játszadozott mintha misem történt volna. Az est a továbbiakban eseménytelenül telt. Pár óra leforgása múlva a kelő Nap sugara megcsillant egy tükörsima fejbúbon, bársonyos érintésével felébresztve annak tulajdonosát. Kisvártatva szárazföld tünt fel a horizonton az örömkönnyekkel teli szemek előtt.

A Szerzetes a parton maradt halászni, a másik kettő felfedezőútra indult. Az Úriember csodával határos módon szárazon maradt gombolós cipőjével kimérten lépkedett a homokban, őt a Firkász követte dérrel-dúrral jobb kezében a babaházzal. Jócskán benne jártak a dzsungelben, de egy szó nem sok annyi nem hagyta el ajkaikat. Mindketten a katasztrófába torkollott útról, szerencsés megmenekülésükről valamint félbehagyott otthoni temérdek elfoglaltságaikról elmélkedtek. Töprengésükből vérfagyasztó kiáltás rázta fel őket. Az Úriember kihúzta magát és reflexből megigazította nyakkendőtűjét, társa jobb híján elhajította a babaházat. Másodpercek múlva rémtörténetbe illően kifestett arcú fűszoknyás bennszülöttek tüntek fel. Dárdáikat, ökleiket rázva akarták leteríteni a két idegent, amikor egyikük zagyva nyelvükön hadarni kezdett. A diskurzusba többen is csatlakoztak. "Mintha téged hallanálak." jegyezte meg az Úriember finom mosollyal szája körül. A Firkász rákvörös lett a méregtől és rá akarta vetni magát inzultálójára. A vademberek egyike kettejük közé állt mire a Firkász meghunyászkodva lépett hátra. A behemót árnyékából az Úriember hangjában lehelletnyi éllel közölte: "Ez a megtermett jóember lesz a segédem, ha párbajozni akarnál legközelebb." Egy kistermetű szigetlakó intésére mindenki elnémult. A Főnök közelebb ment a mit sem sejtő Firkászhoz és meghúzta a szivárvány színeiben játszó szakállát, mire az áldozat cérnavékony hangon nyikkantott egyet. A Főnök elégedetten felhorkantott és énekelve elindult, mutatva az utat a megrökönyödött barátoknak. Valaki megtalálta a babaházat és az értetlenül maga elé motyogó Firkász kezébe nyomta. Felkerekedett hát a különös karaván. "Szegény Szerzetes, mi történhetett vele ? " - gondolták mindketten, miközben próbáltak lépést tartani a harsányan daloló előljáróval.

Az énekszó akkor hallgatott el, amikor jó fél óra múlva megérkeztek a Faluba. A nép izgatottan sustorogva bámulta a távolból jötteket, néhány fiatal nő leplezetlen érdeklődéssel nézte őket - nem elkerülve a Firkász figyelmét. Ábrándozásából a kenyeret hóna alatt szorongató Szerzetes kiáltása verte fel: "Testvéreim ! Áldom a sorsot, hogy épségben újra láthatlak Titeket." ezzel megölelte az elképedt Úriembert (aki utána titokban kiegyengette a ráncokat felsőkabátján) és a fejét nyíltan ide-oda forgató Firkászt. A Szerzetes rendre elmesélte, hogyan került a Faluba.

"A Gondviselésről merengve kifogtam egy nagy levélre való halat, amikor szólított a Természet. Bementem a fák közé, felhajtottam a csuhám és...." Ekkor az Úriember közbevágott: "Ennyi elég is lesz." A kissé megbántott mesélő folytatta: "Szóval, dolgom végeztével visszamentem a partra ahol döbbentem láttam, hogy drága kincsemnek lába kélt. Kétségbeesve beszaladtam az erdőbe, néztem balra, néztem jobbra. Egyszer csak itt találtam magam ezek a jótétlelkek között. Alig hittem a szememnek, amikor egészben megleltem." és felmutatta a kenyér sértetlen végét - a másik sarkot leharapta, nem bírt ellenállni a kísértésnek. "Utána táncoltunk, közben furcsamód mindenki meg akarta simogatni a fejemet. Majd rövidesen rá megjöttetek." A Firkász meg se mukkant az elbeszélés alatt, végig a körülöttük ácsorgó virágszálakban gyönyörködött. A mindig távlatokban gondolkodó Úriember félhangosan morfondírozott: "Igen, de ezután hogyan tovább ?" Kezdte kissé zavarni, hogy a gyerekek a napfényben szikrázó ónixbetétes nyakkendőtűjét akarták mindenáron megkaparintani.

Az ünnepi pálmalevélbe bugyolált Főnök méltóságteljesen lépett hozzájuk. Az izgatott kuruttyolás abbamaradt, az emberek sorfalat alkottak. Egy nyitott kunyhóhoz vezették hármukat. Anyja ölében egy gyermeket láttak, kettejük mögött a büszke apát. A kisded szelíden nézett mindnyájukra.

Az Operaház mélyén

A vacsora után először a hölgyek érkeztek meg a szalonba, krinolinos uszályaikat affektáltan húzva maguk után. Szivarjuk után az urak is átjöttek a dohányzószobából és a napi politika veszedelmes vizeire irányították az eladdig könnyed társalgás hajóját. De a témákból hamar kimerülve végre sikerült elérkezniük az évad botrányához, az operaházi gyilkossághoz. A bűntett nem volt más mint egy szokványos hirtelen felindulásból elkövetett harsány, úgymond vulgáris és kegyetlen emberölés, de kapva kapva a társaságban tartózkodó médium jelenlétén, az est központja, a nem is olyan régen még elsőbálos Grünwald kisasszony felkiáltott, hogy tartsanak azon nyomban egy szeánszot, amiben megidézik az áldozatot. Ugyan a médium nem volt felkészülve ilyen ad hoc jellegű szórakoztatásokra, rövid gondolkodási idő után mégiscsak rábólintott és beadta derekát a bájos Grünwald kisasszony szeszélyének. A személyzet nyomban előhozott egy kerek asztalt és a népes társaság helyet foglalt, lelkiekben felvértezve magukat a véres és kegyetlen szórakozásra. A fények elhalványultak és némi csend után megkezdődött a kopogás és a felkészületlenül is magával ragadó médium szájából, orrából és füléből kavargóan és kezdetben vajmi bizonytalanul előkúszott az ektoplazma. Az est vendégei döbbenetükben hátrahőköltek, de az asztal felett mégiscsak összeállt az áttetsző szellemalak és belekezdett a rémes szórakoztatásba.

"Kristófnak hívnak és a babaházban dolgoztam, mint díszletes és jelmezes. Babaháznak hívtuk, de a kedves publikum csak, mint az Operaház ismeri ezt a csodát nagyszerű városunkban. A Színház téren, ahol áll, két szökőkút van előtte, maszkos harlekinok szobrai a vízköpők és az épület a gázlámpák fényében lenyűgöző látványt nyújt. Homlokzata sárgára van festve, mint egy habostorta úgy néz ki és nem hiába másolta le fazonját a Kohn áruház játékosztálya minden kisgyermek nagy örömére. Igen, igen, a Kohn-féle babaház levehető tetejével és felnyitható hátuljával nem más, mint a mi Operaházunk másolata. De minek is szaporítsam a szót Kohnék javulására, inkább mindjárt a gyilkosság leírására terelem azt, elvégre az egybegyűlt társaság erre kíváncsi, nemdebár?"

"Mint említettem, a babaházban voltam díszletes és az évad nagysikerű darabjában, Tell Vilmos balettjában is jómagam dolgoztam a színpad felett, működtettem a csörlőket és fel-le húzogattam a köteleket. Mint a kedves egybegyűltek is tudják, a balett sikeres, hogy azt ne mondjam, talán az évad legnagyobb sikere, amiben Veronicának, a perui príma balerinának nem kis része van. Ez a törékeny, egzotikus szépség táncolta Mathilde szerepét és én fentről bámultam, hogy hogyan játszik a rivalda fénye a tüllre hímzett gyöngyszemeken. De Veronica akkor még egy pillantásra sem méltatott, csak táncolt és a próbák után pedig azzal a harisnyába bujtatott ripacs Perlekyvel hagyta el a teátrumot. Én pedig rágtam magam, hogy mikor ejtsem rá a svájci Alpokot..."

"De a premiere után minden egycsapásra megváltozott. Veronica már nem törődött olyan sokat Perlekyvel, aki féltékenységében alig tudta eltalálni számszeríjával az almát fia fején. A harmadik előadás közben úgy időzítettem, hogy pont ugyanakkor kelljen áthaladnom egy szűk díszletközben, amikor Mathilde kissé felhevülten kitáncol onnan és az árnyak rejtekében hagytam, hogy az ékes tüll végigsúroljon. A hetedik előadáson Veronica már várt ugyanott és csepp kis szájával enyémet kereste - az elcsent csók íze émelyítő volt, mint a méz. A vágytól lázasan hajnalig vacogtam aznap éjszaka. De a nagy beteljesülésre a tizenegyedik előadásig várnom kellett, mert Perleky ismét felbukkant, követelőzve és erőszakosan, jaj, szegény Veronica színpadi sminkje sem volt elég vastagon felfestve, hogy eltakarja annak a Rém brutalitásának nyomait."

"Azon a tizenegyedik estén, a második részbeli jelenése előtt Veronica eljött hozzám a színfalak mögé és mialatt a közönség a juhászok májusát szemlélte, addig mi ketten titokban bujtunk össze. Légyottunkat viszont a kar törte meg, amint átsuhant mellettünk és a függönyök mögül felsejlett a sötétből leselkedő Perleky alakja. Szegény Veronica remegve futott be a második részbe és az egész jelenet alatt Mathilde Arnold háta mögé bujt Tell Vilmos rémes tekintete elől. Én viszont már fentről emeltem a tóparti díszletet és cseréltem át az altdorfira. Kezdődött a harmadik rész. Kesler kalapja ott volt a póznán és Tell Vilmosunk már edzette is számszeríját, hogy fia fejéről lelője az almát. A zene egyre drámaibbá vált, ahogy a vadász célzott, a fiú szerepét túljátszva remegett és én az unalomtól ásítottam egy nagyot. Veronica nem volt a színpadon. De akkor, pont, ahogy a zene a legharsányabb pontjához ért, Perleky felemelte fegyverét és már nem a gyerekre szegezte, hanem rám, rémes, vadul forgó őrült szemeivel rám meredt és az utolsó emlékem, hogy látom, ahogy az ujja megrándul az elsütővason!"

A szeánsz után Grünwald kisasszony kissé finnyás arckifejezéssel seperte le fekete bársony estélyijéről az ektoplazma maradványait...

A Szerzetes, az Úriember és a Firkász

A Szerzetes sorsába beletörődve majszolta a hideg, csomós árpakását. Korábban még olykor-olykor felsóhajtott "Mit nem adnék egy falat kenyérért...." Mára már reményvesztetten csak azon elmélkedett, hogy miért kell ennek így lennie ? Amúgy sem tudott volna sokmindent adni bárkinek is szalmazsákján és rongyosra forgatott régi könyvein kívül. Télen még nyomorultabbul érezte magát, szerény lakához az utat mindig úgy betemette a hó, hogy alig volt járható. Nem mintha bárki is taposott volna rajta és ő is csak ritkán hagyta el hajlékát. Olyankor gyalogolt be adományokért a Városba.

A Firkász morogva ébredt, de ebben nem volt semmi új. Előző este teliette, itta magát a Bíróéknál ahova bejáratos volt. Jól ismerte a házat és annak népét, különösen a Bíró feleségének hálószobáját - mentségére legyen mondva, hogy nem ő volt az egyetlen a városban. A nyakló nélkül vedelt piros bor kíméletlenül marta felpüffedt gyomrát, hasogatott a feje. "Embernek nem volt még rosszabb, mint nekem most" rebegte elhaló hangon és úgy döntött, hogy aznap inkább nem dolgozik. Éppen újra álomba merült volna savanyúszagú párnáját szorosan magához ölelve amikor kopogtak. Szítkozódva botorkált az ajtó felé időnként lábával belegabalyodva a földre hajigált ruhákba. Az Úriember állt az ajtóban kifogástalan öltözékben, diszkréten illatozva. A Firkászból áradó tömény cefreszag megcsapta orrát de rezzenéstelen arccal viselte a csapást. "Azért jöttem, hogy....." fogott volna bele mondókájába de a Firkász rossz szokásához híven közbevágott és összefüggéstelen monológba kezdett. Az Úriember udvariasan végighallgatta a parttalan eszmefuttatást majd megszólalt "Elég ebből a fecsegésből. Öltözz, a Szerzeteshez megyünk. Ma mindhárman együtt vacsorázunk nálam." A Firkász hevesen tiltakozott "De ma este a Bíróhoz vagyok hivatalos." Az Úriember uralkodott magán - keményített zsabóját végigsimította, az mindig megnyugtatta. "Az ajtó előtt várok."

A Szerzetes nem volt látogatókhoz szokva, zavarában csak tátogott mint egy partra vetett hal. A két vendég nem is lehetett volna különbözőbb: az egyik simára borotvált arccal, elegánsan, a másik torzonborz szakállal, sebtében magára rángatott göncökben. "Rajtad a sor." mondta az Úriember. A Firkász kelletlenül belefogott "Senki ne legyen egyedül ma este, még te sem." Az Úriember oldalba bökte, mire az bosszúsan sandított a másikra. "Azért jöttünk, hogy meghívjunk az Úriember házába vacsorára." A Szerzetes erre elájult, a Firkász pedig mélyen elszégyellte magát azon amit látott.

A Szerzetes felült az ágyban a meleg dunyhát simogatva. Az ágy mellett a széken gondosan odakészített új ruhákat talált. Miután felöltözött kimerészkedett a szobából. A szalonba benyitva az Úriember és a Firkász fogadta mosolyogva. Középen egy csillogó fa állt. "Üljünk asztalhoz." indítványozta az Úriember. És úgy is tettek. Az asztalon nem volt más csak egy frissen sült cipó. A Szerzetes a kezében fogott serclire majd a másik kettőre nézett. "Köszönöm." "Szóra sem érdemes." hárította el az Úriember. "Egy mindenkiért, mindenki egyért !" toldotta meg a harmadik.

Az államfő

Selyempapucsát lerúgva, az államfő hátradőlt hatalmas ágyában. Aznap is egy rendkívül elfoglalt napja volt. Reggel az N.-i acélműnél járt az új turbina avatóünnepségén. Utána helikopterére szállt és átrepült D.-be, ahol egy TV stáb szemmelkövette, ahogy a helyi tanács bemutatja neki a város Kiváló Dolgozóit és meglátogatta a Lencse utcai ABC-t és annak országszerte híres roskadozó polcait. Egy könnyű ebéd után az államfő visszarepült a fővárosba, ahol hógolyózott egy keveset unokáival, majd betért a Párttitkárságra. Ott megbeszélést tartott a válsághelyzettel kapcsolatban, utasította minisztereit és azok beosztottjait, hogy melyek a helyes lépések. Mindenki egyetértően bólogatott és nyomban munkához látott. Holnapra már minden a régiben lesz, holnapra a kedélyek lehiggadnak és a munkások, a parasztok és minden elvtárs belátja majd, hogy az államfőjük intézkedései adekvátak. Még egy hónap és az állam adósságmentes lesz, először történelme folyamán. Hogy ez mekkora segítség lesz az állampolgárok még nem értik. Ők csak a jelen nehézségeit látják és nem tudják felfogni államfőjük zsenialitását. Pedig Ő csak értük dolgozik éjt nappallá téve. Mert ugye a nap nem fejeződött be a párttitkársági látogatással. Lamborghinijébe szállt és átszáguldott az Unirii sugárúton, hogy karácsonyi ajándékokat vehessen a dollárboltban drága feleségének, Szép Helénának, gyermekeinek, unokáinak, és legközelebbi munkatársainak illetve testőreinek. A bevásárlás után visszatért palotájába és családja körében elköltött egy meghitt nyolc fogásos vacsorát. A desszert után még átfutotta másnapi programját - reggel korán kelve ismét helikopterére kell majd szállni -, majd fogat mosott és bement negyven négyzetméteres hálószobájába. Aznap fáradt volt így nem hívta be az éjszakás szobalányt. Helyette lerúgta inkább selyempapucsát és párnájára döntötte fejét.

Élete utolsó éjszakáján Nicolae Ceauşescu nagyon fáradt volt és gyorsan elaludt...

"Egy mindenkiért, mindenki egyért!"

Mily tiszta és szép eszmeiséget fogalmaz meg ez a mára már szállóigévé vált idézet! Alexandre Dumas klasszikus regényében kalandos keretbe foglaltan talán szinte mindnyájunkhoz eljutott ezen erkölcsi mondanivaló. Esetleg az átlagnál idealistább lelkületű olvasóban nem csak kizárólag a romantikus cselekmény, hanem a színfalak mögött rejlő morális üzenet is nyomot hagyhatott.

Ha ezen kedves olvasók esetlegesen napjainkban vizsgálatot tartanának, mit talalnának?

Bár Dumas papírra vetve könnyen személyesíthetett meg egyfajta ideát, mégis érdemes egy röpke pillanatra elidőznünk a kérdés fölött:

Vajon a valóság mennyire lehet termőtalaja ezen életszemléletnek?

Ahogy D'Artagnan és a három testőr - bár nem szent lelkületűek - élete árán is védi ezt az eszmét, úgy valósul meg látszólag emberi formában Dumas elképzelése.
Talán épp azért, mert annyira romantikus, lovagias, vagy éppen gyermeki kalandregény, tapint velejére, érinti meg az ember legmélyében (talán még) fellelhető egyszerű, tiszta szívet .
Talán épp ezért képesek a fiatalok olyannyira átérezni a mondanivalót, amit a felnőtt társadalom már inkább csak megmosolyogna. Vádolhatjuk naivitással, ábrándozással, fantáziálással őket, de vajon nem pont ez a fajta, mindentől független hit, hinni akarás, vagy netalán hinni készség az, ami által - még ha bár csak gondoltaban is, az álmok világában is, de - az olvasó maga lesz a hős Muskétások egyike, aki mindhalálig harcol az igaz oldalon?
Talán épp ezért lehet tanító célzatú ez a regény, egyrészt, hogy már gyermekkorban felébressze a bennünk szunnyadó igazságérzetre való tudatos törekvést; másrészt pedig ha már nem gyermekfejjel veszi kézbe az olvasó, és kellőképpen nyitott az önreflexióra vagy adott esetben akár a pszichoanalízisre is, talán a gyermeki szintnél hatékonyabban is képes lehet a képzeleten túllépve a valóság talaján is megvalósítania, megélnie ezen eszmeiséget.

Természetesen nem szükséges senkinek tőrpárbajba bonyolódnia ezután, vagy netalán vívó leckéket vennie, viszont néhanapján nem árt a mélyből előásni, leporolni rég elveszettnek vélt meséket, fantáziákat.

Lehet, hogy nem is különböznek annyira a valóságtól...

Az óriásra mért csapás

"Végtére is, ez az ország sem különb mint a többi, ez is csak olyan, mint bármely másik. Hiába a felhalmozott anyagi javak, a néhány száz év alatt összelopkodott hatalom és gazdasági pozíció, tökéletesen ráillik a régi bölcselet: nem mind arany, ami fénylik. Hisz valójában mi volna maga az arany is, ha nem csupán egy mondvacsinált, egyezményes délibáb-koncepció, amitől megszabadítván az ércet, könnyen elvegyül az út porával…

"Ezalatt a klasszikus értelemben vett történelemnek nem nevezhető szűkös pár évszázad alatt az opportunizmus arcátlan praktikáit gyakorolván igyekeztek minden adandó alkalomból nemcsak nyertesen kikerülni, de a mások kárán profitálni is. Emlékezzünk a nagy háborúkra - mialatt a világ vérszomjas nagyjai egymást marcangolták, Ő csak csendben figyelt a háttérből. Majd amikor kellett, beavatkozván az Igazságosztó szerepében tetszelegve megsarcolt barátot és ellenséget egyaránt. Mily nagyravágyó is a mohó önzőség, amikor a Magasztos képét ölti magára!

"Bölcs atyáink voltak azok, akik a hosszú és keserves tűrés és hallgatás után végre a tett mezejére lépvén megalakították Szervezetünket! Nevüket a mai napig imába foglaljuk és leborulunk hősi, önfeláldozó nagyságuk előtt! Nekik köszönhetően azóta népünk minden újszülöttje és vénsége egyaránt tisztában van az Óriás végtelen bűnlajstromával; tisztában van hitbeli és emberi kötelességével. A gonosznak bűnhődnie kell!

"Testvéreim, akik velem tartotok ezen a mai napon, mind tudjátok, mire vállalkoztunk, amikor évekkel ezelőtt önként jelentkeztünk erre a feladatra. Mindnyájan tudtuk, hogy vezéreink lángelméje tévedhetetlen; mind a mesteri tervek kidolgozásában, mind a stratégia felépítésében egyaránt. Az Ő irányításuk alatt, az atyai szigor és a küldetésünkbe vetett hit által összekovácsolva már rég magunk mögött hagytuk a világi javakat...

"E pillanatban velünk van az összes előttünk járó testvérünk lelke is; az összes harcos, aki belépett már a tisztító tűzbe. A szíveteket elöntő forróság az Ő szívverésük; az Ő szenvedélyük, elszántságuk segítsen most hát mindnyájunkat! Szakadatlan munkájuk már kellőképp legyengítette ezt a velejéig romlott Óriást, aki kényszerítésünkre térdre rogyott a Magasztos nagysága előtt!

"Mi vagyunk, testvéreim, az Isten kardja, a lángoló Igazság, a végítélet hithű papjai, akik ezen a szent órán beteljesítik a jóslatot! Mi vagyunk népünk felszabadítói a rabságból, a szent feladat végrehajtói! Emlékezzetek a Prófétára, áldás és béke legyen vele, aki szintúgy lerombolta a régi világ jelképeit, hogy helyükre állíthassa Az Ősi Ház örök Szentségét! Mi vagyunk, akik az új világ gonosz Óriásának jelképét ugyanígy a földdel egyenlővé tesszük!

"A robotpilótába táplált irányzék repítsen minket célba. Testvéreim, boruljunk hát le a Mindenható előtt, hogy eggyé válhassunk a gonosz tornyait perzselő Gyehenna tűzével...

Apraja-nagyja

Találgatták, hogy merre járhat az óriás. Gyakorta hagyta el oduját, olyankor mentek be a maradékért: belek, inak, porcogó, amit találtak. A szemgolyókat a kicsik kapták, a válogatós óriás sosem ette ki gödreikből. A lágyrészeket a banyák kaparintották meg. Szerencsésebb napokon hús is akadt de nem sokszor: az óriás nagyétkű volt és mindig korgott a gyomra. Szomszédait csak csontjuk és bőrük mentették meg feneketlen bendőjétől. A barlang lakója sem bánta, hogy elhordják hulladékát, a fertelmes bűz bántotta orrát.

Teltek a napok de az óriás nem jött vissza. Aggódtak, mi lesz velük. Egymást csak nem ehetik meg !

Meg kell találniuk és megint minden rendben lesz. Tudták merre szeret vadászni. A legbátrabbak kiélesítették csontkéseiket és elindultak. Az úton azt ettek amit meg tudtak fogni. Nemsokára nem kell sovány gyíkokra fanyalodnunk – aludtak el reménykedve.

Egetverő üvöltésre riadtak. A hang irányába lopakodtak óvatosan. Amikor a csatatérre kiérve a kötélizmú harcosok holttestei fölött imbolygó hústornyot meglátták üdvrivalgásban törtek ki. Véges végtelen tetemek és gazdájuktól megfosztott fegyverek borították a földet. Az éhségtől kopogó szemekben mohó fény gyúlt. A mesebeli bőségtől megvadulva a jobbnak vélt falatokért folyt vitákat villámgyorsan elintézték azzal, ami éppen a kezük ügyébe esett.

El sem kezdődött a lakoma amikor a megannyi sebből vérző óriás féltérdre rogyott. Haláltusáját zavartalan csámcsogás kísérte. Miután enyhítették maró éhüket lelkismeretesen felaprítottak mindent.

Népiesch szösszenet szürreál mártásban

Hold színű Óriás Előd saját balsorsán elmélkedett. Tompa kék ceruzáját magasba emelte és mindenttudó varázstükrét felnyitotta a tizenharmadik oldalon. Mi is az én legnagyobb ellenségem? Csak ezek a mondattöredékek, csak ezek a felszínes gondolatfoszlányok lennének? Turulos buzogányát emelte most fel és konokul lüktetett. Mályva kabátját panyókára vetette. Nadrágja zsebében kutakodott és előhúzta kiskését. Tulipántokkal volt az hímezve. Hejre kis tulipántok voltak azok. Hiszen ez a turulosan vaskos óriás kézbe termett buzogány hibás minden bajomért... Miért kellett nekem ez a fránya fegyver? Miért kellett nekem ez a bumfordi turul madár reá? A franc essen bele, hogy képzeli, hogy csak úgy az orromnál fogva vezethet...? És ezzel elkeseredésében kiskésével belenyírt egy rovást a turulos buzogányába. Erre a mindenttudó varázstükre tizenharmadik oldaláról felszisszent a három bölcs, Giorgio de Volos báró; René François, Lessines őrgrófja és Antheit géniusza Pál főherceg. Véres munkába kezdett Óriás Előd és kiskése csak vagdalta a daliás buzogányt, már nem volt még nyoma sem az ősi madárnak, új tulipántos buzogány készült. Ezt látván a Nap elsápadt, a Hold felhők mögé bújt és az erdők, mezők mind mind felsajdultak gyászukban. Előd csak faragott és fúrt, nem kímélte bumfordi fegyverét és a tizenharmadik oldal három bölcse csak búsan csóválta fejét e nagy balgaságon. Tükrük elhomályosult és utoljára azt látták csak, hogy a megannyi sebből vérző Óriás féltérdre rogyott...

Danse Macabre

És tüsszentett egyet, ahogy belépett az erdőbe.

A várost, ahová már nem volt bejárás, még jó néhány órával ezelőtt elhagyta és az apátság felé vezető úton járt, amikor a földeket felváltották a fák. Apjával már számtalanszor járt ebben az erdőben rőzsét gyűjteni, de az még azelőtt volt, hogy a városba ért a Kór. Aztán apját el is vitte, aztán el mindenkit az utcájából, a negyedből, talán az egész városból és a kisfiú magányában elhagyta a várost, maga mögött hagyva a csendet időnként megtörő kutyavinnyogást; a tömjénfüstöt, amit még a papok égettek, mielőtt őket is le nem kaszálta a Kór; az édeskés szagot, amit már az első hét után sodort magával a szél. A kisfiú elhagyta városát és rátért az útra, ami az apátsághoz vezetett.


Nem tudta eldönteni, hogy bealkonyodott-e vagy a sűrű fák takarják el a napot. Még egyet tüsszentett és bátran nekivágott a homálynak.


És az erdő sötét volt és az erdő baljós. Hogy némi kis kurázsit öntsön ereibe, a kisfiú énekelni kezdett egy dalt a bátor kiscsikóról, de még ez sem változtatott semmit azon a tényen, hogy az erdő minden sarka mintha csurig rosszindulattal lett volna megtelve. És akkor valahonnan az ösvényen túlról, a sötétből, az erdő sűrűjéből egy tompa dobszót sodort magával a szél. Honnét jöhet ez a dobszó, kérdezte magában a kisfiú és letért az ösvényről és bevetette magát a rengetegbe. Ismét tüsszentett egyet és csak járt a méretes fatörzsek között, átfúrva magát a bozóton a dobszó után kutakodva. A dobszó pedig tompán puffant a lombok sötétjén túlról, a bozót mélyéről, mintegy csalogatva a fiút.


Aztán meglátott valamit csillanni a sötétben és az aljnövényzeten áttörve magát egy apró tisztásra jutott. Egy lovag ült egy fánál, hátát a törzsének támasztva, páncélja és pajzsának színei büszkén hirdették fensőséges voltát. Szemüregeiből holló lakmározott. Ő is talán a Kór áldozata? De a dobszó ismét megszólalt, újra csak továbbcsalogatva a kisfiút.


Az erdő egyre sötétebb és hűvösebb lett, a fiú meg egyre fáradtabb. Csak a dobszó csalogató hangja nem változott és ahogy utat tört magának, idővel egy újabb tisztásra lelt a gyermek. Emitt egy ifjú anya ült, hosszú szőke haját csodaszép fonatokba fogva és ölében egy csecsszopó nézte a keblén éktelenkedő lilás foltokat. A hollók már itt is készültek nekifogni lakomájuknak.


Egy újabb tüsszentés és a kisfiú tovább indult, nem törődve kínzó szomjúságával és az egyre hidegebbé való erdő sötétjével. Csak a dobszó volt az, ami érdekelte. Az apát teteme mellett meg sem állt és az utána következő pénzváltó hulláját már észre sem vette, csak a bohócnál pihent meg egy picit, hogy eljátszadozzon a sipkáján levő csengettyűvel. És ahogy a két hangszer hangja - a dobé és a csengőé - összekeveredett, a kisfiú mellett meg is jelent az ős dobos, fenséges soványságában. Jer velem, szólt hozzá és a kisfiúnak bátortalanul megeredt orra vére. A csontkéz újra felemelkedett és egy pillanattal később ismét csak megmordult az a baljós dob.

Szegény Kaspaar

Hősünk sosem volt jófejű gyerek, az iskolát is hamar otthagyta. Szülei nem tudták mit kezdjenek egyszem fiukkal – a ház körül is csak inkább bajt csinált mint hasznot hajtott –, ezért beadták a Mágushoz szolgálatra. „Hátha egy kicsit több esze lesz a sok tudomány között” – imígyen okoskodtak. A fiút keményen dolgoztatta kérgesszívű gazdája, mégis Kaspaar a bolondulásig rajongott érte. Egy bábút is faragott a Mágus arcával imádata jeléül. Kevés örömét a leselkedésben lelte, éjről éjre pipiskedve az ajtódeszkák közötti résen át figyelte az üstök között gondterhelt arccal munkálkodó bálványát. Úgy hitte, ha keményen dolgozik elnyeri jutalmát és a Mágus egyszer segédjévé teszi. Persze annak esze ágában sem volt ilyesmi, titkait soha nem állt szándékában megosztani mással.

Egy este Kaspaar elbóbiskolt álltában, a kezében szorongatott fétis tompán koppanva hullott a kőpadlóra. A zajra felkapta fejét az öregember és ujja egy suhintására kivágódótt az ajtó. A felbőszült Mágus azon nyomban máglyára akarta vettetni a zokogó fiút de a bábút meglátván megenyhült. Úgy döntött, elég ha elűzi Kaspaart és rögvest elráncigálta a várkapuhoz. „Pusztulj a szemem elől ! Előbb fog a folyó lángra lobbani, minthogy visszavegyelek !” harsogta. Hogy nyomatékot adjon szavainak a bábúval fejbehajította a réten hüppögve bandukoló boldogtalant, aki kisvártatva eltűnt a zord szemek elől a közeli sűrű erdőben.

Egy jó idő után még Kaspaar is rájött, hogy rosszul döntött amikor letért az útról. Elkeseredettségében az avarba rúgott nem sejtvén, hogy az egy követ rejteget számára. Feljajdulva huppant a földre és lábfejét dörzsölgetve balsorsán búslakodott. Ekkor megkönnyebbült sóhaj ütötte meg a fülét és egy Szalamandra kászálódótt elő a levelek sűrűjéből. „Köszönöm, hogy kiszabadítottál. Mit tehetek érted ?”- kérdezte a parányi hüllő. Kaspaar felderült képpel válaszolt. „Semmiség. Kövess !”-szólt a Szalamandra és kisvártatva kivezette jótevőjét az erdőből. A bábú még mindig ott hevert a réten de a fiú rá sem hederített. Csak a Mágus meglepett arcára tudott gondolni.

A folyóhoz érve a csöppség belevetette magát a vízbe mire az rögtön lángtengerré változott. Az őrség lélekszakadva szaladt a vár urához. A délutáni bóbiskolásából felvert Mágus dúlt-fúlt dühében. „Ezért riasztottatok fel legbűvösebb álmomból ?”- vetette oda a remegő térdű katonáknak. Kitépett egy szálat gubancos szakállából és a toronyból az alatta lobogó tűzbe vetette. Abban a minutumban mintha misem történt volna újra a folyó lett a helyében. Amikor a Mágus megpillantotta az elképedt Kaspaart gúnyosan odakiáltotta: „A köpenyemre esküszöm, hogy a segédemmé teszlek ha még egyszer láthatnám varázstudományodat”. A fiú menten beugrott a vízbe de nem tudott úszni és hamar odaveszett a sodrásban. De ekkor a Mágus már rég egy réten síró bábúról álmodott újra.

Ahol a fák az égig érnek

A sötétség egyre inkább elharapódzott a toronyként az eget ostromló rengetegben.

Matuzsálemi fák voltak ezek, bár sokuk korukat meghazudtolva ránctalanul, szeplőtlen bőrszerű kéreggel dacolt az idővel. Különösen az a tizennyolc, ami a hegy tetejéről még a vak szürkeség leszakadta előtt derengeni látszott. Nem lehetett nem észrevenni őket a távolból, hiszen az egyébként sem törpe bükkös hegyláncon mint földből kiálló, gigászi szögek meredeztek a magasba. Mintha valakik, valami óriások bandája hagyta volna őket a földbe szúrva, mielőtt kámforrá váltak… - hasonló merész messziségekbe kalandoztam gondolatban. Szinte látni véltem a néhai gólemeket, történelem előtti időkben, őslényekkel borította erdőben tarolva megpihenni az ormon, mint buckára leülve, amikor hirtelen egy vakító villanás…

Megborzongtam.

A valóság azért mégis csak barátságosabb, gondoltam. Meleg biztonságérzet töltött el a falura, a kéményekből felszálló vékony füstcsíkokra gondolva, a novemberi alkonyban pislákoló ablakok szentjánosbogár-fényei között. Anyámnak megígértem, hogy csak a barlangig mászok fel, de épp amikor hazafelé indultam volna, eszembe jutott az a régi csapás, amiről a nagyokat hallottam egyszer titokban sugdolózni, még rögtön azután, hogy a bíró fia és a többiek hazatértek rejtélyes útjukról. Szüleim óva intettek tőle, hogy merjek csak akár szóba elegyedni velük, hiszen az egész falu róluk pletykált, miután két nap után újra előkerültek a hegyekből. Emlékszem még arra a napra, amikor a bíró, a tanár és néhány tekintélyesebb méltóság a falu főterén toborzott embereket, segítséget gyermekeik felkutatásában. Hogy is feledhetném, hisz Édesapám is velük tartott, hiába könyörgött neki Anyám, hiába sírta nedvesre a kötényét, hogy ne menjen, rosszat mondanak a templomban, Apám hajthatatlan maradt. Azt mondta, mi lenne, ha én vesznék el, vajon a bíró vagy a tanár úr (aki mellesleg Apám gyermekkori jóbarátja volt) ülhetne-e ölbe tett kézzel, várván hogy majd a Jóisten hazahoz… Apám sosem volt a szavak embere, de amit mondott, Anyámat is belátásra késztette.

Most is az motoszkált bennem, hogy a világ minden pénzéért sem akarnám, hogy szegény Anyám utánam aggódjon, így azt mondtam magamnak, csak megnézem azt az utat, csak elindulok rajta, nem megyek messzire, úgy talán még sötétedésre hazaérhetek.

Az út először lefelé indult es élesen balra kanyarodott, furcsálltam is, hogy hogy nem használjak az emberek, hiszen a barlang bejáratátol nem messze ágazott le a fő csapásról. Úgy tűnt, mintha mindenki mindig is tudott volna róla, csak senki nem akarta volna használni… Óvatosan indultam neki, hisz az őszi nyirkos levegőben kisse csúszott az avar, főleg a vízfolyás menti lejtőn. Ráadásul a hegy keleti oldala sokkal meredekebb volt, a csúcsról a mélybe folyó víz is folyton sárosra áztatta a talajt.

A vékony, egynyomtávú út a barlangi oldal mentén, alant követte a hegy vonulatát, egész addig, míg az össze nem olvadt a következővel, ahol majd a kettő közötti mélyedésben vált hirtelen kaptatóvá az emelkedő. A szürke bükkös alagút végén derengeni látszott az ég, ígyhát úgy döntöttem, odáig felmászok és onnan nézek körbe.

Egyszer még talán az iskolában mesélt a tanár a mammutfenyőkről, azokról a hatalmas fákról, amik a tengeren túli erdőrengetegek mélyén, évszázadok alatt nőnek akkorára, hogy tíz ember sem képes körülölelni őket. Azokban az erdőkben nyáron folyvást esik az eső, de egyébként sem ritka az égszakadás, így nem csoda a szerfeletti méret. A tanár úr úgy magyarázta nekünk gyerekeknek, hogy akkorának képzeljünk el egyet, mintha a templom tornyát ötször egymás hegyére állítanánk – és sokójuk még ezt a termetet is felülmúlja! Emlékszem, ahogy hányszor de hányszor ültünk a szomszéd fiúval a könyvtárban iskola után, a gyertya pislákoló fényénél Mungo Park kalandos utazásai-t bújva, a rajzos képeken a rejtelmes Afrika őserdeinek mélyébe barangolva… A képzelet szárnyán repültünk a magasba, mint a madarak, szeltük át a végtelen tengereket, csodáltuk meg azokat a tájakat és vidékeket, ahova falubéli, de tán még hazánk fia sem tehette a lábát… mi akartunk lenni az elsők, a tudós felfedezők, akikre büszkén gondola majd nem csak a családunk, de az egész falu népe; akikről úgy beszélnek majd az iskolában, hogy lám, mire vitték, hova jutottak el, ezer kalandon es viszontagságon át!

Ahogy először megpillantottam a fákat, szinte földbe gyökerezett a lábam. Csak álltam ott az ormon és meresztettem a szemem a messzi szürkeségbe, vajon nem-e csak káprázat az, amit látni vélek. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, mondván: eljött végre a nagy lehetőség! Valóra válhat a rég dédelgetett álmom… Szinte gondolkodás nélkül indultam meg az irányukba, a messzi távolba. Lehet talán futottam is, csúsztam is, bukdácsoltam is, az utat nem is nézve, egyedül a cél lebegett a szemem előtt. Egy rövid pillanatra felötlött bennem az Anyámnak tett ígéret, de forrongó lelkem azon nyomban felülkerekedett, éreztem a küldetésem fontosságát, a felfedezésem értékét… Mint lepkét a petróleumlámpa fénye, úgy vonzott az a tizennyolc fekete oszlop. Útközben újra és újra megszámoltam, szemügyre vettem őket, próbáltam melléjük képzelni a templomtornyot, pontos méreteket venni róluk, bár a szemem már egyre inkább káprázott az ülepedő szürke ködben.

Az iskola udvara mögötti patak túlpartján volt, ahol a bíró fiát hallottam beszélni. Lélegzetvisszafojtva lapultam meg egy szikla mögött, hisz ha hallgatózáson értek volna, még belegondolni is rossz, mit kaptam volna előbb tőlük, majd otthon… Mivel ők is titokban voltak ott, szinte suttogtak, ezért csak foszlányokat kaptam el az augusztusi szellőben ágaikat ingató fák alatt. Egy térképről beszéltek, amit még a régi templomi könyvtárban találtak, még mielőtt az iskolába való átköltöztetése során nyoma veszett volna. A bíró fia váltig állította, hogy az az iromány még mai napig is létezik, valakinél elrejtve, és ha megtalálnák, akkor sikerülne újra visszajutni oda, ahol ők oly titokzatos körülmények közt jártak… de ez lehetetlennek tűnt abban a helyzetben, amikor az apja oly szigorúan fogta, hazatérésük óta.

“Nem is kell ide térkép” mondtam magamban, “hisz az ember majdhogynem becsukott szemmel is odatalál.” Az út szinte vitt magával, meg is feledkeztem róla, nem is figyeltem már hova lépek. Akár tényleg mehettem volna becsukott szemmel is, mert lassan a sötétség oly méretet öltött, hogy ha akartam volna, sem láttam volna merre haladok. Valójában észre sem vettem, mennyire sötét van már, annyira felcsigázott úticélom puszta gondolata is, hogy ha a szemem becsuktam is tisztán láttam hova tartok. A késő öszi hegyekben a köd az éj leszálltával rátelepszik a tájra, feltölti a katlanokat és völgyeket sűrű, tejszerű lehelletével. Amint a napfény utolsó világa is szertefoszlik, úgy eszi bele magát a koromfekete éjszaka ebbe a masszába. Egy idő után már az volt az érzésem, mintha fekete víz alatt úsznék, siklanék tova, mint azok a tengeri állatok, amikről az iskolában hallottunk – azok a hatalmas teremtmények, akik hátán elférne a falunk pataktól lefelé eső része, akik fel-felbukkannak a levegőre csak hogy a mélység vizét újra a magasba fröcskölhessék, akiknek a gyomrában Jónás Ninivébe utazott…

“Vajon Jónás látta-e a csillagokat az égen?” ötlött fel bennem. Először próbáltam igazán látni, hogy hol tartok, de az egybefüggő sötétségen nem tudtam átvágni magam. Szemem helyett már legfeljebb csak a lábammal éreztem, érzékeltem mi lehet a talpam alatt, de nem tettem, talán nem is érdekelt, megállás nélkül haladtam, fel vagy le, jobbra vagy balra, nem tudnám megmondani. Sem a holdat, sem a csillagokat, sem az eget nem láttam, így azt sem tudtam már, mennyi ideje jövök. Egyedül a sötét és a folytonos mozgás volt, mit bizonyosnak véltem. Valamint az, hogy az utam végül elvezet a fákhoz!

Hirtelen minden megváltozott. Az út előbb lelassult, majd megállt a lábam alatt. Tiszta ég alatt értem fel a tetőre, a hold fénye újra visszaadta a tájat és a környezetet szemeimnek. A laposra gyalult hegygerincen ott állt előttem az első fa. A megdöbbenéstől moccanni sem bírtam – a mérete felülmúlta minden képzeletemet. A templom tornyát hiába próbáltam, képtelen voltam felidézni, annyira magával ragadott a látvány. Emberfeletti mérete minden mást elsöpört, nem csak a képzeletemből, de a gerincről is, a tiszta ég sötétjét is keresztülhúzta koromfeketesége. A többi tizenhét mögötte lehetett, úgy véltem, mert szélessége eltakart minden mást. Mire odaértem a közelébe, újra csak a feketeséget láttam, de a görbületén fel-felcsillant a hold fénye, kékre festve azt. Nyílegyenesen tört az ég felé, makulátlan tiszta kérgéhez hasonlót szemem még nem látott. Mintha csak a természet keze ezt is leheletfinomra csiszolta volna, a tökéletességig… hány száz év kellett vajon ehhez! Tapintása is hűvösen sima, csupasz volt, törzsén egyetlen ágat nem sikerült felfedeznem, bármennyire is meresztettem a szemem a magasba… a hold világa szinte vakított a sötétségben. Úgy döntöttem, körbejárom, megkeresem a többihez vezető utat.

“Ezt nem hogy tíz ember, de tán még ötven se érné körbe!” gondoltam, mert már haladtam egy jó ideje. A fa felszíne mindenhol ugyan olyan volt, ugyanaz a szürkés kékesség, lenyűgözött. Határozott léptekkel követtem vonalát, várván mikor pillantom meg végre a következőt, mikor bukkan már fel végre. A lábaim már kezdtek fáradni, de még mindig nem sikerült körbejárnom a fát. Egy pillanatra azt hittem, hogy eltéveszthettem az irányt és visszafele haladok. Nekidőltem a fa törzsének, és az égen a holdat kerestem, tájékozódás végett. Milyen szép tiszta volt az ég! Mint miriád gombostű, fénylettek a csillagok az égen, és ez az égig érő oszlop egy híd lenne a föld és a mennyország közt… Ilyen közelről nézve fel a törzse már szinte laposnak tűnt, és odafönn a teteje körül egyszer csak sűrűsödni kezdtek a csillagok…

A szomszéd fiú rázta a karomat. “Hé, te meg mit csinálsz itt?” A barlang bejáratánál feküdtem, és ahogy kinyitottam a szemem, elvakított a világosság. “Amikor átmentem hozzátok, Anyád azt mondta, nem velem jöttél hát játszani? Úgyhogy rögvest tudtam, hol keresselek! Hékás, jól elszunyókáltál itt magadban… ráadásul a csizmád is csupa sár! Merre jártál?” Nem értettem semmit az egészből. A fejem még mindig kába volt, kótyagos az alvástól. Mintha tényleg egy egész napot végigaludtam volna.

Felkászálódtam a földről, és kabátomat leporolván megindultunk hazafele. “Te, képzeld…” kezdtem volna bele a mesémbe, amikor valami megállásra késztetett. A barlangtól lefele vezető út bal oldalát éles meredély szegélyezte… nyoma sem volt lankás oldalnak, nemhogy a régi, titkos útnak, ami aztán balra kanyarodik… A gyomrom összeszorult és a torkomra forrt a szó.

“Jól vagy? Olyan sápadt lettél hirtelen!” kérdezett barátom.

“Igen… vagy nem is tudom…” feleltem. “Menjünk haza, meg akarok nézni valamit a könyvtárban."

Annak a térképnek meg kell lennie valahol.