A várost, ahová már nem volt bejárás, még jó néhány órával ezelőtt elhagyta és az apátság felé vezető úton járt, amikor a földeket felváltották a fák. Apjával már számtalanszor járt ebben az erdőben rőzsét gyűjteni, de az még azelőtt volt, hogy a városba ért a Kór. Aztán apját el is vitte, aztán el mindenkit az utcájából, a negyedből, talán az egész városból és a kisfiú magányában elhagyta a várost, maga mögött hagyva a csendet időnként megtörő kutyavinnyogást; a tömjénfüstöt, amit még a papok égettek, mielőtt őket is le nem kaszálta a Kór; az édeskés szagot, amit már az első hét után sodort magával a szél. A kisfiú elhagyta városát és rátért az útra, ami az apátsághoz vezetett.
Nem tudta eldönteni, hogy bealkonyodott-e vagy a sűrű fák takarják el a napot. Még egyet tüsszentett és bátran nekivágott a homálynak.
És az erdő sötét volt és az erdő baljós. Hogy némi kis kurázsit öntsön ereibe, a kisfiú énekelni kezdett egy dalt a bátor kiscsikóról, de még ez sem változtatott semmit azon a tényen, hogy az erdő minden sarka mintha csurig rosszindulattal lett volna megtelve. És akkor valahonnan az ösvényen túlról, a sötétből, az erdő sűrűjéből egy tompa dobszót sodort magával a szél. Honnét jöhet ez a dobszó, kérdezte magában a kisfiú és letért az ösvényről és bevetette magát a rengetegbe. Ismét tüsszentett egyet és csak járt a méretes fatörzsek között, átfúrva magát a bozóton a dobszó után kutakodva. A dobszó pedig tompán puffant a lombok sötétjén túlról, a bozót mélyéről, mintegy csalogatva a fiút.
Aztán meglátott valamit csillanni a sötétben és az aljnövényzeten áttörve magát egy apró tisztásra jutott. Egy lovag ült egy fánál, hátát a törzsének támasztva, páncélja és pajzsának színei büszkén hirdették fensőséges voltát. Szemüregeiből holló lakmározott. Ő is talán a Kór áldozata? De a dobszó ismét megszólalt, újra csak továbbcsalogatva a kisfiút.
Az erdő egyre sötétebb és hűvösebb lett, a fiú meg egyre fáradtabb. Csak a dobszó csalogató hangja nem változott és ahogy utat tört magának, idővel egy újabb tisztásra lelt a gyermek. Emitt egy ifjú anya ült, hosszú szőke haját csodaszép fonatokba fogva és ölében egy csecsszopó nézte a keblén éktelenkedő lilás foltokat. A hollók már itt is készültek nekifogni lakomájuknak.
Egy újabb tüsszentés és a kisfiú tovább indult, nem törődve kínzó szomjúságával és az egyre hidegebbé való erdő sötétjével. Csak a dobszó volt az, ami érdekelte. Az apát teteme mellett meg sem állt és az utána következő pénzváltó hulláját már észre sem vette, csak a bohócnál pihent meg egy picit, hogy eljátszadozzon a sipkáján levő csengettyűvel. És ahogy a két hangszer hangja - a dobé és a csengőé - összekeveredett, a kisfiú mellett meg is jelent az ős dobos, fenséges soványságában. Jer velem, szólt hozzá és a kisfiúnak bátortalanul megeredt orra vére. A csontkéz újra felemelkedett és egy pillanattal később ismét csak megmordult az a baljós dob.
Nem tudta eldönteni, hogy bealkonyodott-e vagy a sűrű fák takarják el a napot. Még egyet tüsszentett és bátran nekivágott a homálynak.
És az erdő sötét volt és az erdő baljós. Hogy némi kis kurázsit öntsön ereibe, a kisfiú énekelni kezdett egy dalt a bátor kiscsikóról, de még ez sem változtatott semmit azon a tényen, hogy az erdő minden sarka mintha csurig rosszindulattal lett volna megtelve. És akkor valahonnan az ösvényen túlról, a sötétből, az erdő sűrűjéből egy tompa dobszót sodort magával a szél. Honnét jöhet ez a dobszó, kérdezte magában a kisfiú és letért az ösvényről és bevetette magát a rengetegbe. Ismét tüsszentett egyet és csak járt a méretes fatörzsek között, átfúrva magát a bozóton a dobszó után kutakodva. A dobszó pedig tompán puffant a lombok sötétjén túlról, a bozót mélyéről, mintegy csalogatva a fiút.
Aztán meglátott valamit csillanni a sötétben és az aljnövényzeten áttörve magát egy apró tisztásra jutott. Egy lovag ült egy fánál, hátát a törzsének támasztva, páncélja és pajzsának színei büszkén hirdették fensőséges voltát. Szemüregeiből holló lakmározott. Ő is talán a Kór áldozata? De a dobszó ismét megszólalt, újra csak továbbcsalogatva a kisfiút.
Az erdő egyre sötétebb és hűvösebb lett, a fiú meg egyre fáradtabb. Csak a dobszó csalogató hangja nem változott és ahogy utat tört magának, idővel egy újabb tisztásra lelt a gyermek. Emitt egy ifjú anya ült, hosszú szőke haját csodaszép fonatokba fogva és ölében egy csecsszopó nézte a keblén éktelenkedő lilás foltokat. A hollók már itt is készültek nekifogni lakomájuknak.
Egy újabb tüsszentés és a kisfiú tovább indult, nem törődve kínzó szomjúságával és az egyre hidegebbé való erdő sötétjével. Csak a dobszó volt az, ami érdekelte. Az apát teteme mellett meg sem állt és az utána következő pénzváltó hulláját már észre sem vette, csak a bohócnál pihent meg egy picit, hogy eljátszadozzon a sipkáján levő csengettyűvel. És ahogy a két hangszer hangja - a dobé és a csengőé - összekeveredett, a kisfiú mellett meg is jelent az ős dobos, fenséges soványságában. Jer velem, szólt hozzá és a kisfiúnak bátortalanul megeredt orra vére. A csontkéz újra felemelkedett és egy pillanattal később ismét csak megmordult az a baljós dob.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése