Az örökkévalóságnak tűnő éjszakában a mennyek alatti világ földi mivoltát vesztve alvilági ködbe burkolózott; az élettelenség még a szokásosnál is jobban rányomta bélyegét a sanyarú létezésre. Ezen átok alól feloldozást egyedül csak a Reggel hozhatott, amit rendületlenül meg is tett időről időre, újra meg újra, a száznyolcvanadik nap fordulójára virradva. Most viszont, mintha az istenek gonosz tréfát űztek volna, látszott cserbenhagyni a benne reménykedőket.
Bár a sarkköri éjszakát jól ismerték, senki nem gondolta volna, mire lehet képes. Amikor a hatodik hónap után az éjjel nem vált nappallá, a sötéten derengő láthatárt nem perzselte fel lángjaival a megváltó pirkadat, érezhető volt, hogy valami nincsen rendjén. "A remény hal meg utóljára!" mondták, napról napra várva a cáfolatot arra az egyre súlyosbodó felismerésre, miszerint a Tuonela folyói egyszer ténylegesen is elöntik Pohjolát, örök álmot és sötétséget hozva...
Az éjszaka egyre csak nőtt, a feloldozást hozó vég helyett mindinkább mélyebbé és mocsarasabbá vált. A nyolcadik hónapra a sötétség elérte Helsinkit, ezáltal elnyelve Suomi teljes területét.
Rettegtem az alvástól, félvén az éjszakát, a tuonelai hattyú dalát... Az örök álmok elől mámorba, majd kínokba menekülvén tartottam éberen magam hónapokon át. Megfigyeltem, hogy táplálék nélkül a test nem fárad el, ha folytonos koffeinátum dózisokat kap. A gyomromban jelentkező üresség égető fájdalmát alkohollal leöblítve igyekeztem tompítani. A lélek gyötrelmeit, az aluvás utáni, szűnni nem akaró vágyat viszont bárhogy is próbáltam, kiirtani nem voltam képes. Maradt hát a folytonos küzdelem és az erőszak porhüvelyem, szánalmas elmém gyarlósága ellen. Szemhéjamat felvarrtam, magamon ejtett sebeimre sót szórtam, cserepes ajkaimra ecetet öntöttem - csak így menekülhettem meg az alvás mérgező csábításától. Így tengettem napjaimat, mozdulatlanul, sikátorokban kúszva, reményvesztetten kutatva a ragyogó reggel után.
Gondolataim mániává torzultak, borult szellemem okkult tanok felé sodort. Belsőbb körökön át bebocsájtást nyertem az Uspenski katedrális könyvtárának titkos tanaival foglalkozó termeibe is. Éjt nappallá téve kutattam (mily értelmetlen és hiábavaló is ez a megnevezés olyankor, amikor az idő és a napszakok megszűntek létezni!) míg végre rátaláltam egy kódexre, melynek fedelén ez állt: "Az utolsó napok lovagjainak tana". Izgatottan téptem fel az évszázados pecsétet, vadul lapozni kezdve, az azonnali megváltás reményében.
Megrökönyödve bámultam a lapokat. A pislákoló gyertyafényben próbáltam fénytől elszokott szemeimmel kisilabizálni a gót betűk mögötti jelentést... szinte kavargott a fejem a hirtelen rám zúduló titkokat olvasván, mikor hirtelen megakadt a szemem a könyv furcsa kötésén és dupla gerincén. Tébolyultan szaggattam ketté az irományt, hogy hozzáférjek a rekesz tartalmához. A gerinc hajlatából egy fiola esett ki, rajta a felirat, "Az istentelen idők utolsó mentsége". Hagymázas gondolataimtól lüktető fejembe szállt siker örömétől fűtve számhoz emeltem és felhajtottam annak tartalmát. Pillanatokig csak álltam egy helyben és vártam, hogy jöjjön a várva várt megváltás. Ehelyett testem egyre inkább nehezedni kezdett, végtagjaimat elhagyta minden életerő. A bódító szédelgésben leküzdhetetlen álomkór uralkodott el rajtam, amikor mint kés hasított belém a felismerés - altató volt az ampullában!
Mint eszeveszett, próbáltam küzdeni a szérum ellen, ahogy az lassan felszívódott csonttá száradt ereimben... Faltól falnak csapódva próbáltam kiszabadulni az utcára, vizet, segítséget keresni, miközben a valóság egyre halványodott üveggolyó-szemeim előtt. Kapálódzásom ellenére tehetetlenül merültem alá a feneketlen mélységbe.
A vak sötétségen keresztül egyszer csak a vakító nap sugarai, mint fény az alagút végén, kezdtek átszivárogni a végtelenen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése