Jussom

A nap, amikor a sorsom eldőlt, amikor végre pont került az i-re - vagy, hogy ezt a mesés képzavart tovább csomózzam, amikor az i tetejéről végre legurult a pont - egy ködös szombat volt. Azon a szombat reggelen macskalustasággal vajaztam piritósomat és átfutottam azt a pár oldalt, amit még az előző éjszaka, valami olcsó chilei vörös diktált nekem. Újra szembesültem tehetségem nagyságával és géniuszomtól kielégülten és minden tettvágytól mentesen vakartam meg alhasam. Felszisszent a szatén ágynemű és a morzsák vidáman gurultak a párnák alá. A függönyöktől takarva lassú fehéren forrongott a reggel.

Felszakadt az ajtó.

Az inasom még megpróbálta valahogy visszatartani azt a három sápadt és vérszomjtól villogó szemű betolakodót, akik feltépték hálószobám ajtaját, de próbálkozásai kényszeredetnek tűntek és felettébb eredménytelennek bizonyultak. Hollóként károgó gyilkosaim csizmájuk sarával mocskolták be perzsa szőnyegemet.
- Ütött utolsó órád! Rossz regényeidért most fejedet vesszük!
- Miért? Ha találsz, akár egy rossz sort is itt, akkor megértelek, de így... - nyújtottam át nekik könyörgőn a papírlapokat, de fitymálóan vetették a kandalló lángjai közé őket.
- A Népnek elege van már az örökös Pilvaxodból, utálatos Láthatatlanodból és mindenféle vissza-visszatérő bagdadi kalifákból. Közönséged már elfáradt! - rivallt rám a vezérüknek tűnő fekete kendős hírnök és övéből szennyes kést véve elő mellkasomra vettette magát. Társai lefogtak, sőt még az inasomnak is jutott egy kapálódzó láb. Az ágyneműm viháncoló morzsái riadtan szaladtak szerte szét.

Emígy, azon a ködös szombati reggelen, végtagjaim által kifeszítve, vágta el torkomat a hitvány irodalmamon feldühödött Nép és én megindultam, a Pokolba vezető úton, szirének módjára visító ötvenhárom regényem által körülvéve.