Jussom

A nap, amikor a sorsom eldőlt, amikor végre pont került az i-re - vagy, hogy ezt a mesés képzavart tovább csomózzam, amikor az i tetejéről végre legurult a pont - egy ködös szombat volt. Azon a szombat reggelen macskalustasággal vajaztam piritósomat és átfutottam azt a pár oldalt, amit még az előző éjszaka, valami olcsó chilei vörös diktált nekem. Újra szembesültem tehetségem nagyságával és géniuszomtól kielégülten és minden tettvágytól mentesen vakartam meg alhasam. Felszisszent a szatén ágynemű és a morzsák vidáman gurultak a párnák alá. A függönyöktől takarva lassú fehéren forrongott a reggel.

Felszakadt az ajtó.

Az inasom még megpróbálta valahogy visszatartani azt a három sápadt és vérszomjtól villogó szemű betolakodót, akik feltépték hálószobám ajtaját, de próbálkozásai kényszeredetnek tűntek és felettébb eredménytelennek bizonyultak. Hollóként károgó gyilkosaim csizmájuk sarával mocskolták be perzsa szőnyegemet.
- Ütött utolsó órád! Rossz regényeidért most fejedet vesszük!
- Miért? Ha találsz, akár egy rossz sort is itt, akkor megértelek, de így... - nyújtottam át nekik könyörgőn a papírlapokat, de fitymálóan vetették a kandalló lángjai közé őket.
- A Népnek elege van már az örökös Pilvaxodból, utálatos Láthatatlanodból és mindenféle vissza-visszatérő bagdadi kalifákból. Közönséged már elfáradt! - rivallt rám a vezérüknek tűnő fekete kendős hírnök és övéből szennyes kést véve elő mellkasomra vettette magát. Társai lefogtak, sőt még az inasomnak is jutott egy kapálódzó láb. Az ágyneműm viháncoló morzsái riadtan szaladtak szerte szét.

Emígy, azon a ködös szombati reggelen, végtagjaim által kifeszítve, vágta el torkomat a hitvány irodalmamon feldühödött Nép és én megindultam, a Pokolba vezető úton, szirének módjára visító ötvenhárom regényem által körülvéve.

Vagy

Ez így nem mehet tovább. Vagy beadjuk az apádat a tudod hová, vagy...Vagy mi? - vágott vissza kötelességtudóan az asszony.Vagy....eh - legyintett a férfi. Unta már az öregember miatt évek óta tartó huzavonát. Racionális ember volt: a számok, táblázatok, annuitások bűvkörében élve értetlenül tárta szét kezeit amikor megrögzött álmodozókról volt szó. És vesztére volt bennük bőven része, neje elfajzott családja hemzsegett tőlük, élükön apósával. Az asszony is úgyanúgy tökkelütöttnek tartotta felmenőjét, de mégiscsak a véréről volt szó! Az a sok limlom, amit apja évtizedeken át felhalmozott a szuterénben.....A padlótól a plafonig színes füzetek hülye borítókkal, denevérnek öltözött felnőtt férfi vég nélkül gonosztevőket püfölve, a világűrben kénye-kedvére repkedő, idegen bolygó szülötte abban a feszes ruhában, hogy arról a fickóról fémkarmokkal az öklében már ne is beszéljünk. Hogy lehet ennyi zöldséget összehordani? És ezzel még nincs vége: műanyag figurák kibontatlan dobozokban (!), modellek, könyvek, albumok és csak a Mindenható a megmondhatója, hogy mi minden. Régóta fel akarták számolni a zsibvásárt, hogy végre hasznosíthassák a lakást. Megengedhetetlen, hogy ebek harmincadjára jusson egy ingatlan ezekben az ínséges időkben. Nem várhatnak, míg a sors segítségükre siet egy praktikus szívrohammal. Kész, hatszáz! Holnap elkezdjük a kitakarítást! - jelentette ki a férfi. Ha kiürül a hely, a tata sem akar ott maradni – hangzott az érvelés. Az asszony félálomban helyeslően mormogott, a kábulat felé sodródva a foltokban bepiszkolódott lelkismerete makulátlanul kifehéredett.

Az öreg különösen rosszul aludt azon az éjjelen. Egy minden eddiginél valóságosabbnak tűnő rémlátomás gyötörte: a kincseiből rakott máglyán magatehetetlen szirének tekeregtek kínjukban. A lángokat szenvtelenül nézték a nagycsatos kalapban, koromfekete talárban pompázó bírák, orrukat nem zavarta a sercegve égő hús édeskés szaga. Időnként a törvény őrei újabb és újabb darabbal táplálták a tüzet. Egyikük hangosan felvihogott: most te jössz, sültbolond! A többi jóízűen kacagott a tréfán. Ez túl soknak bizonyult, az álmodó felébredt. Krákogva a fürdőhelyiség felé botorkált, óvatosan kerülgetve a kupacokat amikor megütötte a fülét a mormogás a falon túlról. Ahogy kapkodva söpörte félre a képregénytornyokat, egy ajtó körvonalazódott szemei előtt. Érdekes, erre nem emlékszem – töprengett egy kicsit. Majd kihúzta magát és rég érzett tettvágytól fűtve átlépett. A tömeg üdvrivalgva köszöntötte a Titánt.

Szirének éneke (már megint vers)

Szirének éneke, énnekem mit jelent?
Még ha tenger is maga az Élet
Odüsszeuszként, árbóchoz kötözvén
Állok minden kísértést, nem félek.

Hajóm a tengeren, tengetem
Nap nap után, lám, az örökkévalóságig tán
Küldetésem, az áhított Ithaka nyomán
Kutatván az egyetlen, igazi kincs után.

Temérdek gondok, gondolatok örvényében
Nem születtem harcosnak, sem hősnek
Sorsom tett ezzé, képe ennek vagyok -
Testet öltött, halandó porhüvely-létnek.

De nem bírom, végem! Tépem kötelem
Őrületem, bár színlelhetném
Mindhiába, a szirének csábító énekét
Tétlenül nem tűrheti halandó elmém.

A vágy...? Nem, gyáva az!
Ki összerogy bár ólomsúly alatt!
Hajóm árbóca én egymagam vagyok
Ha eddig vezetett, tán eztán is itt marad.

Így állok hát, hátammal a fán.
Szememet lecsukván, nincs már veszély
Csak a tenger dala, egymaga...
Az éjt nap követ, s napba fordul majdan az éj.

Egy modern Fanfan megkésett vallomása Március tizenötödikére

Talpra magyar! hívott haza
(vagy csak újra a porondra)
...nem, nem a hazafias öntudat, tán inkább csak a bűn-
vagy a kötelességtudat
formájában pár honfitárs, hogy méltóztatnék-e már
tiszteletem tenni a Harcok Mezején.

Ám legyen! Itt vagyok s maradok is én.

Nemrég még Tulipános Fanfan jelmezét
magamra öltvén, ütöttem-vágtam; toledói pengét
Forgatván nemes vagy nemtelen felekre vártam.
Lelkemre gyógyírt másképp nem találtam,
Csak ha a gaz ellenség vérét onthatám
Mondhatnám magamról:

Mégiscsak valaki vagyok én.

Szentből fazekat, fazékból szentet
Lám, bűnbakból akad, bárhová mered e tekintet
Az igazság zászlaja alatt bőszen koncolám,
Keresztre feszítem, s Golgotára hurcolám
Az összes fals prófétát
Árulván csalf, hívan hamis portékát

Mily módon hihettem is én?

Együgyű, szűk elmém, lám vesztembe vezet
Forrongó vérem magam is bűnössé tettetett
Ím csuklómon csattan már a bilincs
És mind ami valaha volt is, az a kincs,
Mind elveszett. Hogy is nem jutottak eszembe
Korábban, óh dicső Márciusi ifjak!

Róluk ily módon emlékezem én.

Bocca Bank

A randevú ideje vészesen közeledett. Se pénze, se kedve nem volt az egész cécóhoz. Beülni egy kávézóba, szereted-e a tulipánt, mi a kedvenc filmed, hogy iszod a Bloody Mary-t, bla-bla-bla. Egyáltalán nem érdekelte a dolog, erőszakos nagybátyja unszolására egyezett bele a találkába. Költőpénzt is adhatott volna az a szentfazék, gondolta magában az első eszébe jutó bántónak szánt szóval illetve jóakaratú rokonát. Most kereshet egy bankautomatát is. A főutcán nem talált egyet sem. Deux es machina - reménykedett, de becsületes ember lévén betért a mellékutcába ahol szinte belebotlott egy özönvíz előttinek kinéző szerkezetbe. Egy képeslap jutott eszébe amit Rómából küldött nagybátyja, mielőtt letartóztatták közszeméremsértésért a Szent Péter téren. Az a micsoda a falon aminek a szájába az emberek bedugják a kezüket, mi is a neve? - töprengett. De nem volt idő okoskodásra, előhúzta tárcájából kártyáját és bedugta a résbe. Ekkor eszmélt rá, hogy a gépen csak egy nyílás volt. Végigmustrálta az egészet de nem volt rajta semmi egyéb, amit egy bankautomatától jogosan elvárhat valaki: se képernyő, se gombok. Most mi lesz? A masina töprengett egy ideig majd kiköpött egy papírcetlit a kártyáért cserébe: Hazudsz!

Tanka

paternosterem
nem verheti bilincsbe
kéjvágyó kezem

a kriptában ártatlan
tulipán - bűnöm őre

A tuonelai hattyú dala

Az örökkévalóságnak tűnő éjszakában a mennyek alatti világ földi mivoltát vesztve alvilági ködbe burkolózott; az élettelenség még a szokásosnál is jobban rányomta bélyegét a sanyarú létezésre. Ezen átok alól feloldozást egyedül csak a Reggel hozhatott, amit rendületlenül meg is tett időről időre, újra meg újra, a száznyolcvanadik nap fordulójára virradva. Most viszont, mintha az istenek gonosz tréfát űztek volna, látszott cserbenhagyni a benne reménykedőket.

Bár a sarkköri éjszakát jól ismerték, senki nem gondolta volna, mire lehet képes. Amikor a hatodik hónap után az éjjel nem vált nappallá, a sötéten derengő láthatárt nem perzselte fel lángjaival a megváltó pirkadat, érezhető volt, hogy valami nincsen rendjén. "A remény hal meg utóljára!" mondták, napról napra várva a cáfolatot arra az egyre súlyosbodó felismerésre, miszerint a Tuonela folyói egyszer ténylegesen is elöntik Pohjolát, örök álmot és sötétséget hozva...
Az éjszaka egyre csak nőtt, a feloldozást hozó vég helyett mindinkább mélyebbé és mocsarasabbá vált. A nyolcadik hónapra a sötétség elérte Helsinkit, ezáltal elnyelve Suomi teljes területét.

Rettegtem az alvástól, félvén az éjszakát, a tuonelai hattyú dalát... Az örök álmok elől mámorba, majd kínokba menekülvén tartottam éberen magam hónapokon át. Megfigyeltem, hogy táplálék nélkül a test nem fárad el, ha folytonos koffeinátum dózisokat kap. A gyomromban jelentkező üresség égető fájdalmát alkohollal leöblítve igyekeztem tompítani. A lélek gyötrelmeit, az aluvás utáni, szűnni nem akaró vágyat viszont bárhogy is próbáltam, kiirtani nem voltam képes. Maradt hát a folytonos küzdelem és az erőszak porhüvelyem, szánalmas elmém gyarlósága ellen. Szemhéjamat felvarrtam, magamon ejtett sebeimre sót szórtam, cserepes ajkaimra ecetet öntöttem - csak így menekülhettem meg az alvás mérgező csábításától. Így tengettem napjaimat, mozdulatlanul, sikátorokban kúszva, reményvesztetten kutatva a ragyogó reggel után.

Gondolataim mániává torzultak, borult szellemem okkult tanok felé sodort. Belsőbb körökön át bebocsájtást nyertem az Uspenski katedrális könyvtárának titkos tanaival foglalkozó termeibe is. Éjt nappallá téve kutattam (mily értelmetlen és hiábavaló is ez a megnevezés olyankor, amikor az idő és a napszakok megszűntek létezni!) míg végre rátaláltam egy kódexre, melynek fedelén ez állt: "Az utolsó napok lovagjainak tana". Izgatottan téptem fel az évszázados pecsétet, vadul lapozni kezdve, az azonnali megváltás reményében.

Megrökönyödve bámultam a lapokat. A pislákoló gyertyafényben próbáltam fénytől elszokott szemeimmel kisilabizálni a gót betűk mögötti jelentést... szinte kavargott a fejem a hirtelen rám zúduló titkokat olvasván, mikor hirtelen megakadt a szemem a könyv furcsa kötésén és dupla gerincén. Tébolyultan szaggattam ketté az irományt, hogy hozzáférjek a rekesz tartalmához. A gerinc hajlatából egy fiola esett ki, rajta a felirat, "Az istentelen idők utolsó mentsége". Hagymázas gondolataimtól lüktető fejembe szállt siker örömétől fűtve számhoz emeltem és felhajtottam annak tartalmát. Pillanatokig csak álltam egy helyben és vártam, hogy jöjjön a várva várt megváltás. Ehelyett testem egyre inkább nehezedni kezdett, végtagjaimat elhagyta minden életerő. A bódító szédelgésben leküzdhetetlen álomkór uralkodott el rajtam, amikor mint kés hasított belém a felismerés - altató volt az ampullában!

Mint eszeveszett, próbáltam küzdeni a szérum ellen, ahogy az lassan felszívódott csonttá száradt ereimben... Faltól falnak csapódva próbáltam kiszabadulni az utcára, vizet, segítséget keresni, miközben a valóság egyre halványodott üveggolyó-szemeim előtt. Kapálódzásom ellenére tehetetlenül merültem alá a feneketlen mélységbe.

A vak sötétségen keresztül egyszer csak a vakító nap sugarai, mint fény az alagút végén, kezdtek átszivárogni a végtelenen...