A Szerzetes, az Úriember és a Firkász

A Szerzetes sorsába beletörődve majszolta a hideg, csomós árpakását. Korábban még olykor-olykor felsóhajtott "Mit nem adnék egy falat kenyérért...." Mára már reményvesztetten csak azon elmélkedett, hogy miért kell ennek így lennie ? Amúgy sem tudott volna sokmindent adni bárkinek is szalmazsákján és rongyosra forgatott régi könyvein kívül. Télen még nyomorultabbul érezte magát, szerény lakához az utat mindig úgy betemette a hó, hogy alig volt járható. Nem mintha bárki is taposott volna rajta és ő is csak ritkán hagyta el hajlékát. Olyankor gyalogolt be adományokért a Városba.

A Firkász morogva ébredt, de ebben nem volt semmi új. Előző este teliette, itta magát a Bíróéknál ahova bejáratos volt. Jól ismerte a házat és annak népét, különösen a Bíró feleségének hálószobáját - mentségére legyen mondva, hogy nem ő volt az egyetlen a városban. A nyakló nélkül vedelt piros bor kíméletlenül marta felpüffedt gyomrát, hasogatott a feje. "Embernek nem volt még rosszabb, mint nekem most" rebegte elhaló hangon és úgy döntött, hogy aznap inkább nem dolgozik. Éppen újra álomba merült volna savanyúszagú párnáját szorosan magához ölelve amikor kopogtak. Szítkozódva botorkált az ajtó felé időnként lábával belegabalyodva a földre hajigált ruhákba. Az Úriember állt az ajtóban kifogástalan öltözékben, diszkréten illatozva. A Firkászból áradó tömény cefreszag megcsapta orrát de rezzenéstelen arccal viselte a csapást. "Azért jöttem, hogy....." fogott volna bele mondókájába de a Firkász rossz szokásához híven közbevágott és összefüggéstelen monológba kezdett. Az Úriember udvariasan végighallgatta a parttalan eszmefuttatást majd megszólalt "Elég ebből a fecsegésből. Öltözz, a Szerzeteshez megyünk. Ma mindhárman együtt vacsorázunk nálam." A Firkász hevesen tiltakozott "De ma este a Bíróhoz vagyok hivatalos." Az Úriember uralkodott magán - keményített zsabóját végigsimította, az mindig megnyugtatta. "Az ajtó előtt várok."

A Szerzetes nem volt látogatókhoz szokva, zavarában csak tátogott mint egy partra vetett hal. A két vendég nem is lehetett volna különbözőbb: az egyik simára borotvált arccal, elegánsan, a másik torzonborz szakállal, sebtében magára rángatott göncökben. "Rajtad a sor." mondta az Úriember. A Firkász kelletlenül belefogott "Senki ne legyen egyedül ma este, még te sem." Az Úriember oldalba bökte, mire az bosszúsan sandított a másikra. "Azért jöttünk, hogy meghívjunk az Úriember házába vacsorára." A Szerzetes erre elájult, a Firkász pedig mélyen elszégyellte magát azon amit látott.

A Szerzetes felült az ágyban a meleg dunyhát simogatva. Az ágy mellett a széken gondosan odakészített új ruhákat talált. Miután felöltözött kimerészkedett a szobából. A szalonba benyitva az Úriember és a Firkász fogadta mosolyogva. Középen egy csillogó fa állt. "Üljünk asztalhoz." indítványozta az Úriember. És úgy is tettek. Az asztalon nem volt más csak egy frissen sült cipó. A Szerzetes a kezében fogott serclire majd a másik kettőre nézett. "Köszönöm." "Szóra sem érdemes." hárította el az Úriember. "Egy mindenkiért, mindenki egyért !" toldotta meg a harmadik.

Az államfő

Selyempapucsát lerúgva, az államfő hátradőlt hatalmas ágyában. Aznap is egy rendkívül elfoglalt napja volt. Reggel az N.-i acélműnél járt az új turbina avatóünnepségén. Utána helikopterére szállt és átrepült D.-be, ahol egy TV stáb szemmelkövette, ahogy a helyi tanács bemutatja neki a város Kiváló Dolgozóit és meglátogatta a Lencse utcai ABC-t és annak országszerte híres roskadozó polcait. Egy könnyű ebéd után az államfő visszarepült a fővárosba, ahol hógolyózott egy keveset unokáival, majd betért a Párttitkárságra. Ott megbeszélést tartott a válsághelyzettel kapcsolatban, utasította minisztereit és azok beosztottjait, hogy melyek a helyes lépések. Mindenki egyetértően bólogatott és nyomban munkához látott. Holnapra már minden a régiben lesz, holnapra a kedélyek lehiggadnak és a munkások, a parasztok és minden elvtárs belátja majd, hogy az államfőjük intézkedései adekvátak. Még egy hónap és az állam adósságmentes lesz, először történelme folyamán. Hogy ez mekkora segítség lesz az állampolgárok még nem értik. Ők csak a jelen nehézségeit látják és nem tudják felfogni államfőjük zsenialitását. Pedig Ő csak értük dolgozik éjt nappallá téve. Mert ugye a nap nem fejeződött be a párttitkársági látogatással. Lamborghinijébe szállt és átszáguldott az Unirii sugárúton, hogy karácsonyi ajándékokat vehessen a dollárboltban drága feleségének, Szép Helénának, gyermekeinek, unokáinak, és legközelebbi munkatársainak illetve testőreinek. A bevásárlás után visszatért palotájába és családja körében elköltött egy meghitt nyolc fogásos vacsorát. A desszert után még átfutotta másnapi programját - reggel korán kelve ismét helikopterére kell majd szállni -, majd fogat mosott és bement negyven négyzetméteres hálószobájába. Aznap fáradt volt így nem hívta be az éjszakás szobalányt. Helyette lerúgta inkább selyempapucsát és párnájára döntötte fejét.

Élete utolsó éjszakáján Nicolae Ceauşescu nagyon fáradt volt és gyorsan elaludt...

"Egy mindenkiért, mindenki egyért!"

Mily tiszta és szép eszmeiséget fogalmaz meg ez a mára már szállóigévé vált idézet! Alexandre Dumas klasszikus regényében kalandos keretbe foglaltan talán szinte mindnyájunkhoz eljutott ezen erkölcsi mondanivaló. Esetleg az átlagnál idealistább lelkületű olvasóban nem csak kizárólag a romantikus cselekmény, hanem a színfalak mögött rejlő morális üzenet is nyomot hagyhatott.

Ha ezen kedves olvasók esetlegesen napjainkban vizsgálatot tartanának, mit talalnának?

Bár Dumas papírra vetve könnyen személyesíthetett meg egyfajta ideát, mégis érdemes egy röpke pillanatra elidőznünk a kérdés fölött:

Vajon a valóság mennyire lehet termőtalaja ezen életszemléletnek?

Ahogy D'Artagnan és a három testőr - bár nem szent lelkületűek - élete árán is védi ezt az eszmét, úgy valósul meg látszólag emberi formában Dumas elképzelése.
Talán épp azért, mert annyira romantikus, lovagias, vagy éppen gyermeki kalandregény, tapint velejére, érinti meg az ember legmélyében (talán még) fellelhető egyszerű, tiszta szívet .
Talán épp ezért képesek a fiatalok olyannyira átérezni a mondanivalót, amit a felnőtt társadalom már inkább csak megmosolyogna. Vádolhatjuk naivitással, ábrándozással, fantáziálással őket, de vajon nem pont ez a fajta, mindentől független hit, hinni akarás, vagy netalán hinni készség az, ami által - még ha bár csak gondoltaban is, az álmok világában is, de - az olvasó maga lesz a hős Muskétások egyike, aki mindhalálig harcol az igaz oldalon?
Talán épp ezért lehet tanító célzatú ez a regény, egyrészt, hogy már gyermekkorban felébressze a bennünk szunnyadó igazságérzetre való tudatos törekvést; másrészt pedig ha már nem gyermekfejjel veszi kézbe az olvasó, és kellőképpen nyitott az önreflexióra vagy adott esetben akár a pszichoanalízisre is, talán a gyermeki szintnél hatékonyabban is képes lehet a képzeleten túllépve a valóság talaján is megvalósítania, megélnie ezen eszmeiséget.

Természetesen nem szükséges senkinek tőrpárbajba bonyolódnia ezután, vagy netalán vívó leckéket vennie, viszont néhanapján nem árt a mélyből előásni, leporolni rég elveszettnek vélt meséket, fantáziákat.

Lehet, hogy nem is különböznek annyira a valóságtól...

Az óriásra mért csapás

"Végtére is, ez az ország sem különb mint a többi, ez is csak olyan, mint bármely másik. Hiába a felhalmozott anyagi javak, a néhány száz év alatt összelopkodott hatalom és gazdasági pozíció, tökéletesen ráillik a régi bölcselet: nem mind arany, ami fénylik. Hisz valójában mi volna maga az arany is, ha nem csupán egy mondvacsinált, egyezményes délibáb-koncepció, amitől megszabadítván az ércet, könnyen elvegyül az út porával…

"Ezalatt a klasszikus értelemben vett történelemnek nem nevezhető szűkös pár évszázad alatt az opportunizmus arcátlan praktikáit gyakorolván igyekeztek minden adandó alkalomból nemcsak nyertesen kikerülni, de a mások kárán profitálni is. Emlékezzünk a nagy háborúkra - mialatt a világ vérszomjas nagyjai egymást marcangolták, Ő csak csendben figyelt a háttérből. Majd amikor kellett, beavatkozván az Igazságosztó szerepében tetszelegve megsarcolt barátot és ellenséget egyaránt. Mily nagyravágyó is a mohó önzőség, amikor a Magasztos képét ölti magára!

"Bölcs atyáink voltak azok, akik a hosszú és keserves tűrés és hallgatás után végre a tett mezejére lépvén megalakították Szervezetünket! Nevüket a mai napig imába foglaljuk és leborulunk hősi, önfeláldozó nagyságuk előtt! Nekik köszönhetően azóta népünk minden újszülöttje és vénsége egyaránt tisztában van az Óriás végtelen bűnlajstromával; tisztában van hitbeli és emberi kötelességével. A gonosznak bűnhődnie kell!

"Testvéreim, akik velem tartotok ezen a mai napon, mind tudjátok, mire vállalkoztunk, amikor évekkel ezelőtt önként jelentkeztünk erre a feladatra. Mindnyájan tudtuk, hogy vezéreink lángelméje tévedhetetlen; mind a mesteri tervek kidolgozásában, mind a stratégia felépítésében egyaránt. Az Ő irányításuk alatt, az atyai szigor és a küldetésünkbe vetett hit által összekovácsolva már rég magunk mögött hagytuk a világi javakat...

"E pillanatban velünk van az összes előttünk járó testvérünk lelke is; az összes harcos, aki belépett már a tisztító tűzbe. A szíveteket elöntő forróság az Ő szívverésük; az Ő szenvedélyük, elszántságuk segítsen most hát mindnyájunkat! Szakadatlan munkájuk már kellőképp legyengítette ezt a velejéig romlott Óriást, aki kényszerítésünkre térdre rogyott a Magasztos nagysága előtt!

"Mi vagyunk, testvéreim, az Isten kardja, a lángoló Igazság, a végítélet hithű papjai, akik ezen a szent órán beteljesítik a jóslatot! Mi vagyunk népünk felszabadítói a rabságból, a szent feladat végrehajtói! Emlékezzetek a Prófétára, áldás és béke legyen vele, aki szintúgy lerombolta a régi világ jelképeit, hogy helyükre állíthassa Az Ősi Ház örök Szentségét! Mi vagyunk, akik az új világ gonosz Óriásának jelképét ugyanígy a földdel egyenlővé tesszük!

"A robotpilótába táplált irányzék repítsen minket célba. Testvéreim, boruljunk hát le a Mindenható előtt, hogy eggyé válhassunk a gonosz tornyait perzselő Gyehenna tűzével...

Apraja-nagyja

Találgatták, hogy merre járhat az óriás. Gyakorta hagyta el oduját, olyankor mentek be a maradékért: belek, inak, porcogó, amit találtak. A szemgolyókat a kicsik kapták, a válogatós óriás sosem ette ki gödreikből. A lágyrészeket a banyák kaparintották meg. Szerencsésebb napokon hús is akadt de nem sokszor: az óriás nagyétkű volt és mindig korgott a gyomra. Szomszédait csak csontjuk és bőrük mentették meg feneketlen bendőjétől. A barlang lakója sem bánta, hogy elhordják hulladékát, a fertelmes bűz bántotta orrát.

Teltek a napok de az óriás nem jött vissza. Aggódtak, mi lesz velük. Egymást csak nem ehetik meg !

Meg kell találniuk és megint minden rendben lesz. Tudták merre szeret vadászni. A legbátrabbak kiélesítették csontkéseiket és elindultak. Az úton azt ettek amit meg tudtak fogni. Nemsokára nem kell sovány gyíkokra fanyalodnunk – aludtak el reménykedve.

Egetverő üvöltésre riadtak. A hang irányába lopakodtak óvatosan. Amikor a csatatérre kiérve a kötélizmú harcosok holttestei fölött imbolygó hústornyot meglátták üdvrivalgásban törtek ki. Véges végtelen tetemek és gazdájuktól megfosztott fegyverek borították a földet. Az éhségtől kopogó szemekben mohó fény gyúlt. A mesebeli bőségtől megvadulva a jobbnak vélt falatokért folyt vitákat villámgyorsan elintézték azzal, ami éppen a kezük ügyébe esett.

El sem kezdődött a lakoma amikor a megannyi sebből vérző óriás féltérdre rogyott. Haláltusáját zavartalan csámcsogás kísérte. Miután enyhítették maró éhüket lelkismeretesen felaprítottak mindent.

Népiesch szösszenet szürreál mártásban

Hold színű Óriás Előd saját balsorsán elmélkedett. Tompa kék ceruzáját magasba emelte és mindenttudó varázstükrét felnyitotta a tizenharmadik oldalon. Mi is az én legnagyobb ellenségem? Csak ezek a mondattöredékek, csak ezek a felszínes gondolatfoszlányok lennének? Turulos buzogányát emelte most fel és konokul lüktetett. Mályva kabátját panyókára vetette. Nadrágja zsebében kutakodott és előhúzta kiskését. Tulipántokkal volt az hímezve. Hejre kis tulipántok voltak azok. Hiszen ez a turulosan vaskos óriás kézbe termett buzogány hibás minden bajomért... Miért kellett nekem ez a fránya fegyver? Miért kellett nekem ez a bumfordi turul madár reá? A franc essen bele, hogy képzeli, hogy csak úgy az orromnál fogva vezethet...? És ezzel elkeseredésében kiskésével belenyírt egy rovást a turulos buzogányába. Erre a mindenttudó varázstükre tizenharmadik oldaláról felszisszent a három bölcs, Giorgio de Volos báró; René François, Lessines őrgrófja és Antheit géniusza Pál főherceg. Véres munkába kezdett Óriás Előd és kiskése csak vagdalta a daliás buzogányt, már nem volt még nyoma sem az ősi madárnak, új tulipántos buzogány készült. Ezt látván a Nap elsápadt, a Hold felhők mögé bújt és az erdők, mezők mind mind felsajdultak gyászukban. Előd csak faragott és fúrt, nem kímélte bumfordi fegyverét és a tizenharmadik oldal három bölcse csak búsan csóválta fejét e nagy balgaságon. Tükrük elhomályosult és utoljára azt látták csak, hogy a megannyi sebből vérző Óriás féltérdre rogyott...

Danse Macabre

És tüsszentett egyet, ahogy belépett az erdőbe.

A várost, ahová már nem volt bejárás, még jó néhány órával ezelőtt elhagyta és az apátság felé vezető úton járt, amikor a földeket felváltották a fák. Apjával már számtalanszor járt ebben az erdőben rőzsét gyűjteni, de az még azelőtt volt, hogy a városba ért a Kór. Aztán apját el is vitte, aztán el mindenkit az utcájából, a negyedből, talán az egész városból és a kisfiú magányában elhagyta a várost, maga mögött hagyva a csendet időnként megtörő kutyavinnyogást; a tömjénfüstöt, amit még a papok égettek, mielőtt őket is le nem kaszálta a Kór; az édeskés szagot, amit már az első hét után sodort magával a szél. A kisfiú elhagyta városát és rátért az útra, ami az apátsághoz vezetett.


Nem tudta eldönteni, hogy bealkonyodott-e vagy a sűrű fák takarják el a napot. Még egyet tüsszentett és bátran nekivágott a homálynak.


És az erdő sötét volt és az erdő baljós. Hogy némi kis kurázsit öntsön ereibe, a kisfiú énekelni kezdett egy dalt a bátor kiscsikóról, de még ez sem változtatott semmit azon a tényen, hogy az erdő minden sarka mintha csurig rosszindulattal lett volna megtelve. És akkor valahonnan az ösvényen túlról, a sötétből, az erdő sűrűjéből egy tompa dobszót sodort magával a szél. Honnét jöhet ez a dobszó, kérdezte magában a kisfiú és letért az ösvényről és bevetette magát a rengetegbe. Ismét tüsszentett egyet és csak járt a méretes fatörzsek között, átfúrva magát a bozóton a dobszó után kutakodva. A dobszó pedig tompán puffant a lombok sötétjén túlról, a bozót mélyéről, mintegy csalogatva a fiút.


Aztán meglátott valamit csillanni a sötétben és az aljnövényzeten áttörve magát egy apró tisztásra jutott. Egy lovag ült egy fánál, hátát a törzsének támasztva, páncélja és pajzsának színei büszkén hirdették fensőséges voltát. Szemüregeiből holló lakmározott. Ő is talán a Kór áldozata? De a dobszó ismét megszólalt, újra csak továbbcsalogatva a kisfiút.


Az erdő egyre sötétebb és hűvösebb lett, a fiú meg egyre fáradtabb. Csak a dobszó csalogató hangja nem változott és ahogy utat tört magának, idővel egy újabb tisztásra lelt a gyermek. Emitt egy ifjú anya ült, hosszú szőke haját csodaszép fonatokba fogva és ölében egy csecsszopó nézte a keblén éktelenkedő lilás foltokat. A hollók már itt is készültek nekifogni lakomájuknak.


Egy újabb tüsszentés és a kisfiú tovább indult, nem törődve kínzó szomjúságával és az egyre hidegebbé való erdő sötétjével. Csak a dobszó volt az, ami érdekelte. Az apát teteme mellett meg sem állt és az utána következő pénzváltó hulláját már észre sem vette, csak a bohócnál pihent meg egy picit, hogy eljátszadozzon a sipkáján levő csengettyűvel. És ahogy a két hangszer hangja - a dobé és a csengőé - összekeveredett, a kisfiú mellett meg is jelent az ős dobos, fenséges soványságában. Jer velem, szólt hozzá és a kisfiúnak bátortalanul megeredt orra vére. A csontkéz újra felemelkedett és egy pillanattal később ismét csak megmordult az a baljós dob.

Szegény Kaspaar

Hősünk sosem volt jófejű gyerek, az iskolát is hamar otthagyta. Szülei nem tudták mit kezdjenek egyszem fiukkal – a ház körül is csak inkább bajt csinált mint hasznot hajtott –, ezért beadták a Mágushoz szolgálatra. „Hátha egy kicsit több esze lesz a sok tudomány között” – imígyen okoskodtak. A fiút keményen dolgoztatta kérgesszívű gazdája, mégis Kaspaar a bolondulásig rajongott érte. Egy bábút is faragott a Mágus arcával imádata jeléül. Kevés örömét a leselkedésben lelte, éjről éjre pipiskedve az ajtódeszkák közötti résen át figyelte az üstök között gondterhelt arccal munkálkodó bálványát. Úgy hitte, ha keményen dolgozik elnyeri jutalmát és a Mágus egyszer segédjévé teszi. Persze annak esze ágában sem volt ilyesmi, titkait soha nem állt szándékában megosztani mással.

Egy este Kaspaar elbóbiskolt álltában, a kezében szorongatott fétis tompán koppanva hullott a kőpadlóra. A zajra felkapta fejét az öregember és ujja egy suhintására kivágódótt az ajtó. A felbőszült Mágus azon nyomban máglyára akarta vettetni a zokogó fiút de a bábút meglátván megenyhült. Úgy döntött, elég ha elűzi Kaspaart és rögvest elráncigálta a várkapuhoz. „Pusztulj a szemem elől ! Előbb fog a folyó lángra lobbani, minthogy visszavegyelek !” harsogta. Hogy nyomatékot adjon szavainak a bábúval fejbehajította a réten hüppögve bandukoló boldogtalant, aki kisvártatva eltűnt a zord szemek elől a közeli sűrű erdőben.

Egy jó idő után még Kaspaar is rájött, hogy rosszul döntött amikor letért az útról. Elkeseredettségében az avarba rúgott nem sejtvén, hogy az egy követ rejteget számára. Feljajdulva huppant a földre és lábfejét dörzsölgetve balsorsán búslakodott. Ekkor megkönnyebbült sóhaj ütötte meg a fülét és egy Szalamandra kászálódótt elő a levelek sűrűjéből. „Köszönöm, hogy kiszabadítottál. Mit tehetek érted ?”- kérdezte a parányi hüllő. Kaspaar felderült képpel válaszolt. „Semmiség. Kövess !”-szólt a Szalamandra és kisvártatva kivezette jótevőjét az erdőből. A bábú még mindig ott hevert a réten de a fiú rá sem hederített. Csak a Mágus meglepett arcára tudott gondolni.

A folyóhoz érve a csöppség belevetette magát a vízbe mire az rögtön lángtengerré változott. Az őrség lélekszakadva szaladt a vár urához. A délutáni bóbiskolásából felvert Mágus dúlt-fúlt dühében. „Ezért riasztottatok fel legbűvösebb álmomból ?”- vetette oda a remegő térdű katonáknak. Kitépett egy szálat gubancos szakállából és a toronyból az alatta lobogó tűzbe vetette. Abban a minutumban mintha misem történt volna újra a folyó lett a helyében. Amikor a Mágus megpillantotta az elképedt Kaspaart gúnyosan odakiáltotta: „A köpenyemre esküszöm, hogy a segédemmé teszlek ha még egyszer láthatnám varázstudományodat”. A fiú menten beugrott a vízbe de nem tudott úszni és hamar odaveszett a sodrásban. De ekkor a Mágus már rég egy réten síró bábúról álmodott újra.